2018.10.18., 14:25

Emberi érzelmek és mesterséges intelligencia – ezeket ötvözi Ólafur Arnalds legújabb projektjében

Mondjon bárki bármit, Ólafur Arnalds egy olyan zenész, akit mindenkinek látnia kell legalább egyszer az életben. A komolyzene olyan kortárs interpretációját tapasztalhattuk meg nemrég a Müpában, amelyben a legemberibb, olykor közvetlenül a digitalizációtól szeparált tapasztalatokat a mesterséges intelligencia tudta leghűebben megszólaltatni.

Nem mindennapi jelenség, ha egy besorolhatatlan stílussal találod szembe magad. Vagy egy olyan stílussal, ami nem is akarja magát besorolni sehova sem. Ólafur Arnalds stílusa pedig olyan, mint a zenész önmaga: tele ellentmondásokkal, referenciákkal és áthidalásokkal a lehető legkülönbözőbb hangzások között.

Egy  metálzenekar dobosaként adta oda demóját a német Heaven Shall Burnnek, amely később felkérte őt, hogy legyen közreműködő az Antigone című albumán. Valószínűleg a német bandát is a zenész drámai és húsba markolóan érzékeny mondanivalója fogta meg, hiszen a fenti albumhoz készített intrók és outrók is a komolyzene “klasszikus hangszereivel” íródtak. Ezután három évvel, 2007-ben készült el első szólóalbuma Eulogy for Evolution címmel, majd jött a Variations For Static EP 2008-ban és a Sigur Rós-szal közös turnéja. 2009 minden szempontból a váratlanság és a meglepetések éve volt, hiszen ekkor debütált a Found Songs, amelynek dalait 24 óránként osztotta meg a közönséggel. Ugyanebben az évben alakult a Kiasmos is, amelynek kapcsán már interjúztunk Ólafurral és Janus Rasmussennel.

Hogy mennyire sokrétűen épülhet be egy zenész hobbija a szenvedélyébe, azt a Broadchurch című brit sorozathoz készített művei mutatják, amiért BAFTA-díjat is kapott 2014-ben. Chopin dalainak újraértelmezésében pedig nagymamája volt segítségére: míg más a szülei régi rocklemezein át került közelebb a zenéhez, a fiatal metáldobos Ólafur otthon Chopint hallgatott. Az utazás sem maradhat ki a sorból, 2016-os Island Songs című albumához az ihletet is ebből merítette, hiszen Izland hét különböző pontjára utazott rendezőtársával, hogy hét különböző kollaboráló zenészt keressen fel. Ennek befejező akkordja volt a 2016 augusztusában megjelent Doria.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

2016 óta két, hosszú évnyi csend kellett Ólafurnak, míg megosztotta közönségével negyedik szólóalbumát, amellyel október 14-én érkezett Budapestre. Két év alatt nemcsak az eddigi tapasztalataival, hanem újabb élményekkel és saját technológiával felfegyverkezve érkezett meg, hogy sajátos hangzásával elvarázsolja a közönséget.

Szinte már fáj, ahogy a vonósnégyes kíséretében felhangzanak a re:member hallgatói fülnek még friss dallamai. Erre talán a legjobb példa a Nyepi, amely egy bali szilveszter estén született.

“Ahhoz, hogy folyamatosan inspirált maradhassak, számomra a saját határaim kiterjesztése szükséges. Ha valamilyen folyamatban elakadok, csak felülök egy repülőre, és nyakamba veszem a világot” – nyilatkozta a művész.

A legutóbbi utazása során Délkelet-Ázsiát látogatta meg, és egy olyan szigeten töltötte a szilveszter estét, ahol adnak a Földnek egy nap szabadságot: nincsen áram, internet, gáz. Az emberek csak suttogva beszélnek, mindenki behúzódik a saját házába, és csöndben búcsúztatják az évet. Bár a Nyepit zongorával rögzítették, Ólafur fejében a vonósnégyes segítségével tudott kiteljesedni a dal mondanivalója:

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Nem is csoda, hiszen a vonós hangszerek mindig is a finomság, érzékenység és a bensőségesség legkifejezőbb eszközei voltak. Ezért is érdekes, hogy egy ilyen mély, teljesen “humanoid” szerzeményben hogyan kap helyet a mesterséges intelligencia, és hogy egészítheti ki ilyen jól a klasszikus zenekari felállást egy (vagyis kettő) zongorista nélkül is tökéletesen funkcionáló hangszer.

A Stratus névre keresztelt technológiát azok a reptéri zongorák ihlették, amelyekkel biztos mindenki találkozott már. Ezek azok a hangszerek, amelyek maguktól játszanak Beethovent vagy Lisztet, hogy szórakoztassák a repülőre várakozó utasokat.

“Megláttam ezeket a zongorákat, és arra gondoltam: biztosan fel lehet ezt valahogyan használni a zenében. Úgyhogy vettem is kettőt magamnak” – mesélte Arnalds.

A Stratus-szoftver kidolgozására áldozta az elmúlt két évét Ólafur, és saját bevallása szerint teljesen megváltoztatja nemcsak a zenéhez, de a hangszerhez való hozzáállásunkat is. A szoftver a zongora billentyűinek lenyomásával szekvenciákat generál, így egy bizonyos értelemben váratlan, de azért kiszámítható és harmonikus reakciót adnak a zongorák.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Félő volt, hogy Arnalds zenéinek “reklámosítása” hatással lesz majd az alkotói folyamatra, esetleg a kifejezési módra, mint az eddig megszokott, ám a negyedik stúdióalbumával épp az ellenkezőjét bizonyította be az izlandi zeneszerző. Miután a zenéi nem egy sorozatban, filmben, reklámban felcsengenek, már tényleg csak azt hiányolhatjuk a repertoárból, hogy egy Izlandról szóló BBC-dokumentumfilmhez adja a szerzeményeit. A hullámzó, koherens dallamfolyam olykor kísérteties egyvelege néha a természet zajait is becsempészi füleinkbe, ám ezen az albumon nincsen semmiféle “természetes” hangzás, ezek az érzeteket is a Stratusnak köszönhetjük.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Szóval ismét megtapasztalhattuk, hogy az intelligencia és a művészet iránti elköteleződés házasságából gyönyörű szerzemények születhetnek. Attól persze nem kell félnünk, hogy a Stratus olyan zeneszerzőket helyettesít majd, mint a hamarosan szintén a Müpában koncertező Nils Frahm vagy Kiasmos-beli partnere, Janus Rasmussen.

Folyamatosan visszatérő kérdés, hogy minek is nevezzük Ólafurt? Nem lehet őt igazán elhelyezni egyik konvencionális fiókban sem, és rövid beszélgetésünk során nekem is szegezte a kérdést:

“Miért van szükségünk a címkékre? Jobb esetben nem úgy indulunk neki a zeneszerzésnek, hogy lemásolunk vagy reprodukálunk egy már létező művet. Az alkotói szabadság tesz minden zenészt besorolhatatlanná.”

Azt hiszem, Ólafur Arnaldsot bármilyen előítélet nélkül hívhatnánk egy “jelenlétnek”, akinek koncertjén egyértelmű katarzisélmény uralkodott a nézőtéren, a gyakran könnyedként aposztrofált boldogság azonban ezúttal ólmos súlyként ült meg az őt hallgatók között.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Címkék: , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás