Amikor megjelent az új Brut lemez, rajongók ezrei üvöltöttek fel örömükben – naná – és rohantak a legközelebbi lemezboltba – hogyne -, hogy minél előbb megkaparinthassanak egy példányt az új alkotásból. Ezzel igazából nincs is baj, csak a többség valószínűleg ugyanakkorát csalódott Eddie Argosban és bandájában, mint jómagam.
Már az első számnál érezni lehet, hogy teljesen más irányba húzódott el a zenekar, attól, amit az előző három lemezen megszoktunk. Ez még nem is lenne probléma, ha a kísérletezésnek lenne bármilyen pozitív hozadéka. Akár csak pár igazán fülbemászó szám… a mérce már meg lett ütve, köszönjük szépen, lehet turnézni bátran. De sajnos ilyet most nem kaptunk. Eddig rengeteg zenekar nyúlt vissza a 60-as évekbe, hogy onnan nyerjen ihletet. Aztán haladtak tovább, míg elértek a 80-as évekig, és ott lezárták a gyűjtést, gondolván, hogy ebből össze lehet rakni némi jó zenét, ha kevernek hozzá magukból egy cseppnyit, meg a modern hangzásokból. Ezzel próbálkozott az
Art Brut is, de az eredmény kegyetlenül lassúra, monotonra és unalmasra sikeredett. A visszhangosított gitárok és az énekes szenvedő, kissé halk hangja, amit például az
Is Dog Eared című kreálmányban meghallgathatunk, össze sem hasonlítható az eddigi diszkográfia akármelyik dalával. Argos éneke (inkább sprechgesängja) annyira visszafogott és élettelen néhol, hogy csak mormogást hallunk. Aztán újra elkezd üvöltözni arról, hogy szerelmes, bandát alapított, tetszenek neki a Matisse festmények a Louvre-ban, vagy csak simán elege van.
Ez még nem is lenne probléma, ha a kísérletezésnek lenne bármilyen pozitív hozadéka.
Némelyik szám persze itt is megköveteli a hangosabb megszólalást, de ez sem okoz sok felüdülést, mert olyan, mintha a 2011-es gimnáziumi vetélkedő legalsó dobogóján álló hardcore punk banda énekese próbálkozna. Üvölteni akar, de nem tud, nincs benne elég erő (mondjuk ki, az a csipetnyi tökösség) ahhoz, hogy igazán hiteles legyen. Az egyetlen szám, ahol a régi Art Brut-ot halljuk újra, az I Am Psychic. Ez még jó is, de sajnos a totális égéstől ez sem menti meg a lemezt. A gitárok itt passzolnak a dal összképéhez, ami a másik kilencről nem mondható el. Néhol szinte az a hallgató érzése, hogy felvettek pár gitársávot, egy kis dobot, éneket, és teljesen vakon egymás mögé illesztgették. Akármennyire is szögegyszerű rockzenét játszanak, azért ezt nem lehet a nélkül megúszni, hogy ne veszítsenek pár rajongót, és ne kapjanak ilyen lenéző kritikákat. Persze lehet, hogy ez csak átmeneti állapot, egy rosszul sikerült lemez még nem a világ.
De attól ez még szar tragikus.
