„Elmondhatatlan elismerés, amikor a hőseid igenlően bólintanak” – The Strypes-interjú

Avatar photo
2014.08.27., 18:02

A VOLT fesztiválon fellépő, szemtelenül fiatal zenekarral való beszélgetésünkkel szeretnénk kicsit felpörgetni a fesztiválszezon lecsengési időszakát. A The Strypes (Josh McClorey, Ross Farrelly, Pete O’Hanlon, Evan Walsh) egy olyan utazásba ránt magával minket, amelynek során beleshetünk a hetvenes évekbe, de mindezt egy csapat, a kilencvenes évek végén született ír gimis srác sötét napszemüvegén keresztül. Erről az élményről beszélgettünk a zenekarral a turnézás és a munka összefüggésén kívül.


Ez az első koncertetek Magyarországon, úgyhogy felmerül a kérdés: nincs bennetek egyfajta nyomás, amikor új közönség előtt kell játszanotok?

Josh: Nem, sőt inkább kisebb a nyomás, mint általában. Akkor rosszabb, ha az emberek már ismerik a zenét, amit játszol, mert akkor ott van az, hogy teljesíteni kell bizonyos elvárásokat. Ez most inkább egy lehetőség arra, hogy úgymond teszteljük a közönséget. Tudod, ha tetszik nektek, akkor jövünk még, ha nem, akkor pedig a tekintetünkkel is kerülünk titeket. (nevet)

strypes6

Viszonylag fiatal srácok vagytok még mindig, de az árnyékotok egy öreg, tapasztalt rock n’rolleré. Persze most már a neten bármit meg lehet találni, de hogy kezd el egy fiatal srác Dr. Feelgoodot és Little Waltert hallgatni önszántából?

Josh: Igazából mi nem lennénk így együtt, ha Evanéknál nem gyűltünk volna soha össze, és a bandázások során ugye elsősorban mi is az internetet használtuk, de sokat hallgattuk Evan szüleinek a lemezkészletét.

Evan: Igazából ezek a zenék mind a felcseperedésünk háttérzajai voltak, így csak simán belénk ivódott, aztán amikor elértük a tinédzserkort, akkor már volt egy konkrétabb elképzelésünk, hogy mit is szeretnénk hallgatni és csinálni. Általában kiemeltük azokat a dolgokat, amiket szerettünk egy bandában, aztán hozzáraktuk azokat, amiket magunktól fedeztünk fel.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Nagyon korán kezdtétek el zenélést – négy-öt éves korotok körül -, úgyhogy volt elég időtök zenélgetni erre-arra. Volt a The Strypes előtt más zenekarotok esetleg? A rettenetes garázsprojektek is érnek!

Ross: Inkább a Strypes létezett rengeteg formában. Egy ideig nagy átjáróház voltunk, mindig volt mellettünk egy-egy plusz ember, aki aztán le is lépett idővel.

Josh: Igazából tizenkét éves korunk óta majdnem állandó a felállás. Akkor még csak olyan dalokat játszottunk, amiket a fiatal srácok alapból is megtanulnának. Sima rockszámok, tudod, You Really Got Me, Teenage Kicks

Volt ekkor már valamilyen tanácsadótok vagy csak valaki, aki irányt mutatott nektek?

Evan: Teljesen egyedül lettünk hagyva, ha zenéről volt szó, úgyhogy többnyire mentünk a saját fejünk után.

Ross: Evan apja mondjuk meghatározó szereplője volt – és igazából még most is az – az életünknek, legalábbis az én zenei utamnak biztosan. Sokat lógtam náluk, és az ő lemezgyűjteményük tele volt rock n’ rollal és mindenféle gitárzenékkel, úgyhogy elég korán be lettünk mutatva a Rolling Stonesnak és a Beatlesnek. Gitárzene, folyamatosan, minden szobában, egész nap. Ez eléggé befolyásolni tudja az ember zenei ízlését.

strypes10

Lassan egy év telt el az első lemezetek megjelenése után. Mennyire vagytok elégedettek az utóbbi időszakkal, amit a turnézással töltöttetek?

Evan: Igazából ebbe még bele sem gondoltunk, mert ahogy megjelent az album, mindjárt útnak is indultunk, és azóta nagyon meg sem álltunk, csak egyszer-egyszer szusszanni egyet. A tökünket is leturnéztuk, hogy „profin” fogalmazzak. (nevet) De persze ennyi idő után mindig eszébe jut az embernek néha, hogy „ó basszus, ezt így kellett volna, ezt meg úgy, ezt meg kellett volna csinálni ekkor” meg ilyenek, de ezzel együtt kell élni. Ezt csináltuk, ezek vagyunk, és ennél már csak jobbak lehetünk.

Josh: Viszont az album felé érkező reakciók hihetetlenül jók. Februárban tíz napot töltöttünk az Egyesült Királyságban, ahol majdnem minden este játszottunk. Nem is tudom szavakba önteni, mennyire felemelő érzés volt egy csomó különböző korosztályt látni, ahogy megőrülve ugrálnak a számainkra, éneklés közben egymásra borulva. Írországban két külön koncertet kellett tartanunk, egyet 18 év alattiaknak, egyet pedig az annál idősebb korosztálynak. Az írek nagyon komolyan veszik az ilyesmit. A pubokban például egyáltalán nem, de a koncerthelyszíneken nagyon.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Ti elég hamar emelkedtetek fel és lettetek sikeresek, ami egy csodás dolog, de volt egy csomó zenész, aki ezzel nem bírt megbirkózni, és elkezdett visszavenni a tempóból, ennek következtében pedig rosszabb lemezeket produkált. Nem úgy tűnik, hogy nálatok a belassulással probléma lenne, látszólag még érzitek a hajtóerőt.

Josh: Szerintem csak simán elég energiánk van még pörögni.

Ross: Igazából nem is hiszem, hogy annyira híresek és sikeresek lennénk.

Evan: Vicces az egész, mert mi annyira nem érezzük azt, hogy ismertek lennénk, főleg nem egyenként, egyéni emberként. Simán sétálhatunk akárhol anélkül, hogy felismernének, így nem érződik az, hogy egy sikeres bandában vagyunk. Maximum a fellépéseink körül álldogáló emberek jönnek oda, hogy aláírassanak valamit vagy készítsenek egy fotót. És ez tök jó!

Josh: A koncertezést illetően pedig szerintem egyszerűbb, hogy mi úgy fogjuk fel, mint egy munkát. Turnéztasd addig az albumot, ameddig csak tudod, ez az amit csinálni kell, nincs visszatekintés.

strypes3

Az oké, de nem lesz egy idő után rossz, ha a zenélés munkává válik?

Josh: Igazából ez egy munka. Mármint imádunk zenélni, főleg olyan közönségnek, aki nagyon érzi és szereti a zenénket, ez rendben van és remek. De napi nyolc órát utazni egy buszban az egy meló. Kicsit megvisel, de ez a legkevesebb.

Ross: Egyszerűbb, hogy ha úgy gondolsz a turnézásra, mint egy munkára, mert könnyebben megbirkózol vele. Nem lehet minden könnyed és kellemes, egy melónak megvannak a rossz oldalai is, és ez így természetes.

Evan: Amikor az emberek azt hallják, hogy „ez olyan, mint a munka”, akkor azonnal úgy értik, hogy nem szeretjük ezt csinálni. De ez inkább olyan, mintha megszereznéd az álommelódat. Mint amikor valaki orvos akar lenni, és megkapja a diplomáját. Olyan munkának tekintjük, amit imádunk csinálni. Egy melónak, amit amúgy is csinálnánk, ha nem is fizetne senki érte.

strypes9

Muszáj megkérdeznem nekem is: milyen érzés az, amikor Paul Weller és Sir Elton John is elismerően bólogat, miközben ötórai tea közben hallgatják a lemezeteket?

(egymás szavába vágva áradoznak róluk fél percig)

Ross: Az a legjobb az egészben, hogy olyan emberek kedvelik a zenénket, akik hatalmas befolyással voltak ránk a megalakulásunkkor és igazából még most is. Weller például ilyen. Elmondhatatlan elismerés, amikor a hőseid igenlően bólintanak valamire, amit te készítettél otthon a garázsodban.

Interjú: Morvai Zsolt
Fotók: Petrásovits Dániel

Címkék: , , , , , , , , , , ,

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.
/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás