„Egyszerre tudsz táncolni és sírni” – KAMP!-interjú
Pénteken két remek lengyel elektronikus formáció veszi be az A38 színpadát. Egyikük a KAMP! triója, akikről érdemes tudni, hogy nem lacafacáznak: kiadványt akartak, de nem volt megfelelő kiadó. Ezért alapítottak egyet. Többek közt erről, illetve a lengyel szintérről, valamint a Daft Punkról és a Cut Copyról is beszélgettünk velük.
A kezdetektől fogva a Brennnessel nevű saját kiadótokon keresztül jelentettétek meg az anyagaitokat. Mi célból alapítottátok meg a Brennnesselt?
Egészen egyszerű a válasz: rengeteg kiadó/netes kiadó volt Lengyelországban, ami elektronikus zenével foglalkozott, de ezek sokkal inkább az experimentális vonalra álltak rá. Mi valahogy mindig is úgy éreztük, a mi zenénk sokkal inkább pop vagy disco. Szóval elég hamar meghoztuk ezt a döntést – tulajdonképpen korábban, minthogy befejeztük volna az első dalunkat.
És ehhez képest milyen volt a Discotexas csapatával dolgozni? Biztosították számotokra azt a zenei szabadságot, amire szükségetek volt?
Persze, nagyon jófej srácok, és abszolút megbíznak bennünk és a döntéseinkben. Teljesen odavoltak a Cairo című dalunkért, mikor először hallották, pedig csak egy demo verzió volt, ami közel sem volt olyan, mint a végeredmény. A Melt című számunkkal ugyanez volt a helyzet, szóval elképzelni se tudnánk jobb együttműködést.
A zenei karriert gitárzenével és mindenféle black metal együttesekkel kezdtétek, és végül egy szintipop bandaként végeztétek. Ezek szerint szerettek új dolgokat kipróbálni?
Valószínűleg igen. Büszkék vagyunk a kezdetekre, akkor is, ha már vagy 100 éve volt. (nevet) De az, hogy újabb lépéseket teszünk előre, egyszerűen természetes számunkra.
Lehet, hogy maga az út kicsit furcsa volt, de igen, most épp az elektropop megállójánál táboroztunk le. Aztán mi következik? Majd idővel elválik.
Egy korábbi interjúban azt nyilatkoztátok, hogy a Daft Punk és a Cut Copy is nagy hatással volt rátok, tavaly pedig mindkét formáció megjelentetett egy-egy olyan lemezt, ami megosztotta az emberek véleményét. Ti melyiket szeretitek jobban: a Random Access Memoriest vagy a Free Your Mindot?
A Random Access Memories marketingszempontból egy mestermű, amin van egy remek sláger, a Get Lucky és egy zseniális dal, a Doin’ It Right. A legutóbbi Cut Copy-lemez pedig egészen jó és egységes, de egyszerűen nem tudja felülmúlni az In Ghost Colours albumot. Így elég nehéz megmondani, melyik a jobb. Semelyik zenekar nem olyan fontos már számunkra, mint amennyire 4-5 éve voltak. De mivel inkább a Daft Punkot szeretnénk élőben látni, ezért ők nyertek.
Azt is említettétek már korábban, hogy a zenétekben van egy fajta lengyel érzékenység. Mit is értetek pontosan ez alatt?
Ezt nehéz körülírni. Valahogy úgy kell elképzelni, hogy vannak a szomorkás, melankolikus dallamok, de ugyanakkor felfedezhető néhány euforikus pillanat is – olyan zene, amire egyszerre tudsz táncolni és sírni. Ezeket az elemeket a mi zenénkben is megtalálod, de a popzene nem a legjobb példa erre, abban nem annyira domborodik ki, hiszen a popdalok általában a szerelemről vagy a szerelmi csalódásról szólnak. (nevet)
Szóval ha igazán kíváncsi vagy erre a lengyel érzékenységre, akkor inkább a lengyel hiphop zenével próbálkozz – észre fogod venni, hogy más, mint a német, a francia vagy az amerikai hiphop!
És mit tudtok elmondani a lengyel zenei életről általánosságban? Gondoljátok, hogy az olyan fesztiválok, mint az OFF! vagy a Tauron, segít a hazai zenészeknek? Van olyan lengyel művész, akire oda kellene figyelnünk?
Rengeteg szar „pop” zene megy a lengyel tévécsatornákon és a rádiókban, de ugyanakkor vannak remek lengyel popzenekarok, mint például a Bokka, a Kari, a Dumplings vagy a kiadónk, a Brennnessel művészei, amit nem tudom, milyen oknál fogva, de „alternatívként” tartanak számon. Az olyan fesztiválok, mint az OFF! vagy a Tauron, segítenek ezeknek a zenészeknek, hogy új rajongókat szerezzenek.
De a legfontosabb feladata ezeknek a „szofisztikált” popzenét játszó zenekaroknak, hogy bekerüljenek a mainstreambe anélkül, hogy a zenéjükön változtatnának.
Időbe telik, mire erről meggyőzzük az embereket, de valahogy rá fogunk jönni, hogyan is kell ezt csinálni.
Interjú: Biczó Andrea
