Egy közvetlen szomszédlány a színpadon, angyali hanggal – Ellie Goulding bécsi koncertjének beszámolója
Ellie Goulding alig egy hete, Hamburgban nyitotta meg legújabb koncertkörútját, a Delirium Tourt, január 29-én pedig ennek keretében ért el szomszédos országunkig, Ausztriáig. A brit énekesnő egy extra látványvilágban gazdag, színtiszta vokálokkal spékelt, kétórás koncertet nyomott le a Wiener Stadthalle-ban.
Fotó: Erdős Viktória
Goulding harmadik stúdióalbuma, a Delirium november 5-én jelent meg, a dalok között már eleve két akkora slágerrel, mint A szürke ötven árnyalatából ismert Love Me Like You Do vagy a country hangulatú videoklippel bíró On My Mind. Az ezeket követő kislemez az Army volt, egy házivideó-gyűjtemény a legjobb barátnőjének címezve. A 33 európai és 31 észak-amerikai dátumból álló turné ezen három kislemez felvezetésével vette kezdetét.
Miután Sara Hartman egy félórás lötyögéssel próbálta bemelegíteni a közönséget, és ezerszer megköszönte kishúgának, és másodsorban Ellie-nek a lehetőséget, hogy Bécsben lehet, végre kezdetét vette, amiért igazából érkeztünk. A koncertet a lemez intrója nyitotta, különböző animációkkal az önmagából épp kikelő énekesnőről. Óriási robbanás, csillagszóró és minden más: két aranylepelbe csomagolva cirka 4 méterrel a színpad felett meg is jelent Ellie, és kezdetét vette az Aftertaste. Az énekesnő énektudásában eddig se kételkedtünk, de hogy táncolni is tud, az egész újdonság volt. Ebbe a pici, 29 éves lányban hihetetlen dög és ritmusérzék veszett el – és akkor még nem is említettük a négy kigyúrt férfiemberünket, akiknek a koreográfiája egy kész harcművészeti bemutatóval ért fel.
Ellie a koncert alatt négyszer öltözött át, outfitjeivel tudatosan tematizálva dalait. Az első blokkban vagány bőrnaciban és fekete garbóban volt, és körbetáncolta a színpadot – sokak kedvencére – a Godness Graciousre és a Calvin Harrisszel közös Outside-ra. A félig megnyitott, teltházas Stadthalle – az ülőhelyektől a kiemelt állón át a sima állóig – úgy ugrált, ahogy leányzónk csettintett az első blokkban, egészen addig, amíg a nyolcadik dalként elhangzó Devotion alatt elő nem került az akusztikus gitár. Ezt a számot egy teljesen új hangzásában ismerhettük meg, az eredetileg klubos feelingből egy igazi balladát varázsoltak a turné kedvéért.
Fotó: Erdős Viktória
Második blokkunk egy videós átvezetéssel folytatódott az I Do What I Love című dalra, ami egyébként önmagában is megállta volna a helyét a setlistben. Furcsa, de minden szám az albumról, ami egy minimális káromkodást tartalmaz, száműzve lett a turnéról. Bitches gotta eat. Na. A világító neonszínekben pompázó overallban a Keep On Dancinget és a Don’t Need Nobody-t hallgattuk, szexi tánccal fűszerezve. Ezután a Heal zenei alapja csendült fel, amire két táncos srác egy kortárs balettos-harcművészetes valamit adott elő, ami egészen drasztikus váltás volt az elektronikus zene és a villódzó fények után.
Ellie csipkés menyasszonyi ruhában tért vissza a színpadra, és olyan balladákat hallhattunk, mint az Explosions, a My Blood vagy a korábban már említett Army, melyet a színpad mögött bujkáló barátnőjének, Hannah Lowe-nak címzett. A kivetítőn is a közös képeik repkedtek, csak annyi hiányzott, hogy a barátnő is a porondra lépjen egy ölelkezés erejéig. Az kedves lett volna.
A következő hét szám tartogatta az igazi slágereket: az ismét feketébe és bakancsba bújt Ellie az On My Mind, a Figure8, az I Need Your Love és a Burn mellett a Delirium pörgősebb dalaiból válogatott. A koncert közepétől az énekesnő egyre többet jött ki a kifutóra, és vette fel a kontaktust a rajongókkal, volt itt pacsi, pusziküldés, sőt, a hátsó kordonnál álló, zöld flitteres pulcsis, kefehajú srácot még külön is köszöntötte. A Burn végi gitárszóló után Ellie eltűnt a színpadról, mi pedig vártunk egy klisés visszatapsra, ami félig be is igazolódott: a bulit természetesen a Love Me Like You Do zárta óriási, arany szerpentinesővel, DE! A setlistből egy akkora sláger maradt ki az Anything Could Happen javára, mint a Lights. Vagy a Starry Eyed. Voltaképpen egyetlen dal se hangzott el az első albumról, ami azért egy kicsit sajnálatos.
Mindent összevetve egy nagyon komplex, tudatosan felépített kétórás show-t kaptunk Ellie Gouldingtól, ami látványilag és hangzásilag messze felülmúlta a tavalyi Sziget Fesztiválos szintet, amit sokan tapasztalhattuk. Családias környezet, végtelenül kedves rajongók (akiknek fele magyar, másrészt nem tapostak szét senkit, ami dicséretes), és egy közvetlen szomszédlány a színpadon, angyali hanggal.
