Egy felejthetetlen koncert margójára – Budapesten járt a Keane!

Varju Kitti
2012.11.2., 9:53

Idén már a negyedik stúdióalbumát jelentette meg a Keane, ám korábbi lemezeikhez kapcsolódó turnéik során sosem érezték úgy, hogy ideje lenne ellátogatni kis hazánkba. Ám a Strangeland miatt életre hívott koncertsorozat állomásai közt végre felbukkant Budapest: október 30-án a PeCsa fogadta be a brit kvartettet, és bár a teltház elmaradt, a közönség és a Keane is egy életre emlékezetessé tette az estét mindenki számára.


Bevallom, még hetekkel a koncert előtt is attól féltem, hogy az irreálisan magasra pozicionált jegyár (11 900 Ft) mellett csúfos bukás lesz az egészből. Mert nyilván a Keane-rajongó kifizeti az Arénához illő összeget is, de aki mondjuk csak úgy kíváncsiságból eljönne a britek koncertjére, annak már nem fog ennyit megérni egy kis ismerkedés. Így amikor két órával kapunyitás előtt is csak 15 ember lézengett a PeCsa előtt, tényleg kezdett előtörni az a gondolat, hogy végül csalódni fog mind a közönség, mind az egyébként arénákat is simán megtöltő együttes. Végül ez a gondolat lett az este legnagyobb tévedése.

Az erős félház előtt a szintén brit nemzetiségű Zulu Winter nyitott. A jól szituált fiatalemberek könnyed gitárzenéje fokozatosan csábította bólogatásra a fejeket, később pedig az egyéb testrészek is megadták magukat a mozgósító dallamoknak. A Zulu Winter nem az a típusú zenekar, amelynél eszement és pörgős bulira lehet számítani, hanem inkább finoman lendít meg a jó érzés és a bizsergés. Az egyetlen, amit felróttam volna nekik, hogy ez bizony túl rövid szett volt, mert mire rendesen ráérez a zenéjükre egy olyan ember, aki még sosem hallotta őket, mire éppen átadná magát a hangzásvilágnak és a hangulatnak, addigra vége is lett az egésznek.

Pontban 9-kor, a színpad elsötétülésekor pattant el valami a közönségben, mert onnantól kezdve, hogy a négy úriember birtokba vette a „térfelét”, elszabadultak az elemi erők, az elfojtott energia, amely sokakban hosszú-hosszú évek óta kitörni készült, és két órán keresztül olyan koncerthangulat alakult ki, amiről minden együttes álmodik. A Keane tehát tényleg megérkezett, és a koncert nyitányaként az új dalokra fókuszált: felcsendült a You Are Young, az On The Road és a The Starting Line is, melyek körülöleltek egy régi klasszikust, a Bend And Breaket. A harmadik dal után érkezett az első meglepetés: már ekkor olyan vastapsot kapott az együttes, mintha csak az első ráadás előtt vonulnának le arra várva, hogy visszatapsolják őket. A későbbiekben nagyjából minden dal után ez vált az állandó helyzetté: a közönség visszacsatolása láthatóan meglepte az együttest, Tom Chaplin rendre nem tudott időben belefogni a dalokba, helyette inkább beszélt, megteremtve ezzel az igazán közvetlen atmoszférát.

Az este folyamán 22 dal hangzott el, két ráadással, vegyítve az együttes legjobb pillanatait, híres slágereit, valamint új albumuk, a Strangeland nagyágyúit. A mindig jókor érkező ritmusváltások jól vezették át a tempósabb dallamvilágú számokat a lírai balladákba; utóbbiakból azonban nem hoztak sokat a turnéra, hiába erősségük. Felcsendültek a „szokásos” alappillérek, mint az Everybody’s Changing, a Nothing In My Way, az Is It Any Wonder?, a Somewhere Only We Know vagy a koncert alatt egy rajongótól többször is idő előtt követelt Crystal Ball, de meglepő módon nemcsak a régi kedvencek, hanem az új szerzemények nagy része is teli torokból szólt a közönségtől. Kuriózumként pedig elhangzott az Under The Iron Sea egyik fontos szerzeménye, az Atlantic is, mely az eddigi európai turnéállomások közül csak nálunk kapott helyet a setlistben (melyet itt tekinthettek meg).

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Az erős orgánumáról híres Tom Chaplin a budapesti fellépésén sem volt képes hibázni, hiszen már az első dal után nyilvánvalóvá vált, hogy stúdióminőségben szól élőben is. A hangosítást remekül találták el ezen az estén, így minden a helyére került, és kompenzálta a szerény színpadtechnikát. Nyilván nem a Muse-ról van szó, így talán senki sem hitte el, hogy a megjelenés és a háttér lesz a lényeg. Be kellett érni színes fényekkel és világító lombikokra hasonlító, fellógatott lámpára emlékeztető objektumokkal, de hiányérzetet ezek sem okoztak, valahogy magam se akartam volna ennél többet egy ilyen hangvételű estén.

A két ráadást is kitapsoló közönség zárásként egy Queen-feldolgozást kapott, amely végképp megkoronázta az estét. A rajongók mindenképp egy életre szóló élménnyel távoztak, amit nemcsak az együttesnek, de a maguk által generált hangulatnak is köszönhetnek. Tom Chaplinék pedig valószínűleg rájöhettek, hogy a kis országokban is lehet nagy rajongóbázis, amit azért észben kéne tartani, és nem megfeledkezni erről a jövőbeni turnék alkalmával sem.

Címkék: , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás