Búgnak az őszi melódiák – Agnes Obel: Aventine

Varju Kitti
2013.11.4., 16:45

Bár a napsütéses órák száma mostanság magasan az őszi átlag felett tetőzik, és sorra dőlnek meg a melegrekordok, az ősz határozottan itt lengeti képletes kezét, és kéri vissza a hónapjait. A lassan lehulló levelek, a feltűnésmentesen egyre hűvösebbé váló levegő és az emberek tudatában sejtelmesen megbúvó tudat, miszerint mégiscsak ősz van, meghozza azt a bizonyos melankolikus alaphangulatot. Ez válik tökéletes táptalajává Agnes Obel nemrég megjelent második albumának, az Aventine-nak: a lemez elejétől a végéig szívet melengető, tele varázslatos balladákkal, amelyek teljes mértékben az aktuális évszak filmzenéjévé képesek átlényegülni.


Nemrég mi is összefoglaltuk, mit kell tudni az Aventine-ról elöljáróban, de hogy megjelenését követően milyen irányt vett a fogadtatása, nos arról itt az elején gyorsan szót is ejtünk. Agnes Obel a Philharmonics c. debütálását követően ismét a dán és a belga lemezeladási listák élén landolt, a kritikusok pedig hasonló lelkesedéssel fogadták a dán énekesnő második lemezét, mint annak elődjét. A pozitív véleményáradat pedig teljesen jogos: az Aventine 11 szerzeménye érett és magával ragadó munka, dobhártya-simogató vokállal és hibátlan hangszerfelvonulással.

agnes-obel2

Az Aventine dallamvilágát a zongora és a vonósok tökéletes összhangja uralja. A már az első albumán is a hangszerek harmonikus összecsengését és a hozzájuk csatlakozó, meseszép hangot kiváló egyensúlyban tartó művésznő a már kitaposott útról ezúttal sem lépett le. Búgnak a vonósok, varázsol a zongora, és azon kapjuk magunkat, hogy menthetetlenül elragadott minket az ősz hangulata. Az instrumentális átvezetéseket (Chord Left, Tokka, Fivefold) sem nélkülöző lemez bizonyos tempóhatárokon belül mozog, hiszen Agnes Obelnek nem célja a felcsavart hangerő elérése. Csendes, meghitt hallgatózáshoz szállítja nekünk a komoly, de mégsem komor balladákat, miközben a sokszor moll dallamok túlsúlya nem feltétlenül generál boldog pillanatokat legbelül. De mégis jólesik minden szerzemény, csak ne akarjunk okokat keresni, hogy miért is jönnek létre ezek az érzések.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Az indító Chord Left indít el minket a negyvenpercnyi melankolikus barangolás ösvényén: az egymagában szóló zongora egyfajta neoklasszikus felhangot kreál, miközben tudjuk, hogy itt többről lesz szó. Szinte szó szerint átfolyunk a billentyűk tengerén a Fuel To Fire taktusaiba, ahol útitársként szegődik mellénk a cselló és a hegedű, hogy eljuthassunk az őszi rengeteg mélyére.

AGNES-Cover-WEB_1
Előadó: Agnes Obel
Cím: Aventine
Kiadás éve: 2013
Kiadó: PIAS Recordings
Honlap: www.agnesobel.com
Értékelés: 9/10

Képzeletbeli utunk során többször is elhaladunk egy-egy frissítő forrás mellett, ahol a dallamok a megszokott medrükből kilépve némileg élénkebb ritmikát vesznek fel.

Ezt a jelenséget a vonósoknak köszönhetjük: a hangokat staccatósan, vagyis röviden, könnyedén, egymástól elválasztva játszott stílusban kapjuk meg, ahogy a zenészek (csellón Anne Müller és hegedűn Mika Posen) a húrokkal játszva adnak másféle ízt bizonyos daloknak. Az album első kislemezének választott The Curse (melyből érdemes az albumverziót előnyben részesíteni) ezzel a technikával indul el hallójárat-hódító útjára, mellé pedig kiváló aláfestést nyújt a mélyen búgó csellót ellensúlyozni hivatott zongora. Az Aventine igazán rokon lelkületű az imént említett társával, bár itt alig jutnak szerephez a billentyűk, de egy élénk tempójú vonóspárbajt azért kifülelhetünk. Bónuszként szinte áriába hajlik a lezárás, mely tökéletesen vezet át minket az ismét rövid vonósrészekkel operáló, egyébként a lemez egyik legszebb számának is tekinthető Run Cried The Crawlingba.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Tovább vándorolva fiktív utunkon, a sárguló levelek közt lépkedve néhol meg-megmászunk egy-egy dombot, ahol a zongora magaslati levegőhöz jut, és el-elrejtőzik néhány magasabb, pajkosabb dallamsor is a gyakran az erdő mélyét megjáró hangzásvilágban. Rövidebb lélegzetről van szó a Dorian esetében, játékos kilengésekről a Pass Them By-nál, jelentőségteljes támogatásról a Words Are Deadnél. Majd az album zárásánál, a Smoke & Mirrorsnál érkezik el a pillanat, amikor nemcsak mi magunk is fellélegzünk a legvégén a zongorával együtt, hanem itt értjük meg azt is, milyen lenyűgöző lemezen jutottunk épp végig.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Számomra az ősz egyik meglepetésévé és az év egyik legjobb albumává lépett elő az Aventine. Miután a The Curse elérhetővé vált, és végigértem az első lejátszáson, tudtam, hogy egy minden bizonnyal szép albumot jelentet meg Agnes Obel. A Fuel To Fire szivárgott ki másodjára, és ez már bőven elég volt arra, hogy nagy elvárásokat és még nagyobb reményeket generáljon a dán énekesnő második lemezével szemben. Három év várakozást követően nyugodtan ki lehet jelenteni: Agnes Obel megcsinálta. Jobban, gyönyörűben, még lenyűgözőbben, mint első nekifutásra.

Címkék: , , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás