“Biztosak voltunk benne, hogy vezetni akarjuk a forradalmat” – Deap Vally-interjú

Kollár Bálint
2014.07.28., 20:36

Julie Edwards és Lindsey Troy, vagyis a Deap Vally duója jött, látott és kiütéssel győzött. Első budapesti koncertjük alkalmából a két lány mindent beleadott: bodysurfing a Baby I Call Hell alatt, elképesztő I Put A Spell On You-feldolgozás, őrületes energia és persze a debütalbum legjobb dalai. Az biztos, hogy a koncertet még sokáig emlegetni fogjuk, de előtte még kifaggattuk őket arról, hogy Altamont vagy Woodstock, milyen a Muse előtt fellépni, és szóba kerültek az amerikai zenei színterek is.


Az egyik legjobb dolog a debütalbumotokkal kapcsolatban, hogy ugyanolyan nyersen és energikusan szólnak a dalok, mint élőben. Hogyan éritek el ezt a hatást?

Julie Edwards: Tudatosan nem polírozzuk túl a hangzást, plusz nem stúdiózunk túl sokáig, rövid sessionöket tartunk, és ha nem megy elsőre, inkább hagyjuk az egészet. A lényeg a természetesség, és ahogy mondtad, az, hogy átjöjjön a számokból a ránk jellemző nyers energia.

Pár napja beszélgettem Keith Morrisszal (Off!, ex-Circle Jerks, ex-Black Flag – a szerk.), aki azt mesélte, hogy csupán addig gyakorolnak egy számot, amíg nem tudják annyira, hogy feljátsszák a stúdióban, utána már nem is gyakorolják újra meg újra, az idei lemezt pedig három nap alatt vették fel. Ti mennyi ideig dolgoztatok a Sistrionixon?



Lindsey Troy: Hosszabb idő volt, mint három nap! (nevet) Főleg, mert nem egyszerre vettük fel az összes dalt – körülbelül négy session alatt állt össze a repertoár. Három dalt például nem sokkal azután vettünk fel, hogy megalakultunk, se menedzserünk, se kiadónk nem volt még. Aztán folytattuk, amikor megint volt időnk – úgy egy év alatt készült el a lemez. Turnéztunk, kicsit stúdióztunk, majd megint turnéztunk. Dolgoztunk Lars Stalforsszal, a tavalyi Chelsea Wolfe-album (Pain Is Beauty – a szerk.) producerével is!

Deap Vally a GMK-ban - Fotó: Balkányi László

Deap Vally a GMK-ban – Fotó: Balkányi László

A megalakulásotok után egy évvel már olyan bandák előtt léptetek fel, mint a The Vaccines vagy a Muse. Nehéz volt feldolgozni a hirtelen jött sikert?



J. E.: Furcsa volt, az biztos. De igazság szerint készen álltunk rá: életünk legnagyobb részében különböző bandákban játszottunk, mindig is zenészek akartunk lenni. Így amikor kiálltunk a színpadra a Muse előtt, már tudtuk, mit akarunk sugározni, milyen zenét akarunk játszani, mekkorák a tétek, és biztosak voltunk benne, hogy vezetni akarjuk a “forradalmat”.

L. T.: Egy híres zenekar előtt fellépni kétélű dolog: egyfelől rengeteg figyelmet kapsz, olyan embereknek is játszol, akik egyébként nem biztos, hogy elmennének egy koncertedre, másfelől viszont senkit sem érdekel igazán az előzenekar, így sokkal jobban oda kell tenned magad, hogy emlékezzenek rád.



Arról nem is beszélve, hogy a Muse stílusa elég távol esik a tiétektől.



L. T.: Igen. (nevet)

J. E.: Szerintem mindketten inkább előadók, mint zenészek vagyunk: nemcsak bámuljuk a cipőnket a színpadon, hanem egy hatalmas show-t csinálunk. Mindkettőnkben van egyfajta epikusság.

L. T.: Belegondolva, a korai Muse-albumok stílusban nem is állnak olyan távol tőlünk.

Julie Edwards és Lindsey Troy, vagyis a Deap Vally duója jött, látott és kiütéssel győzött - Fotó: Balkányi László

Julie Edwards és Lindsey Troy, vagyis a Deap Vally duója jött, látott és kiütéssel győzött – Fotó: Balkányi László

Altamont vagy Woodstock?

L. T.: Altamont, hogy megmenthessem Meredith Hunter életét!

J. E.: Woodstock, mert akkor együtt fesztiválozhatnék apámmal! Valamint akkor élőben láthatnám azt a Jimi Hendrix-fellépést, ami megváltoztatta az életem. Bár ha Altamontba mennék, akkor elmesélhetnénk egymásnak, mit hagyott ki a másik. (nevet)

Jimi Hendrixen kívül ki volt még nagy hatással rátok?



L. T.: Led Zeppelin, Joan Jett, Black Sabbath, Hole, Nirvana, Yeah Yeah Yeahs.

Manchesterrel vagy Seattle-lel ellentétben a San Fernando-völgy nem épp a zenei színteréről híres. Nehezebb volt így indulni?

J. E.: Hm… Bár Los Angelesnek nincs egy kifejezetten jól megfogható, karakteres színtere, mégis tele van érdekesebbnél érdekesebb zenészekkel, zenekarokkal. Ráadásul rengeteg barátunk részese ennek a különleges színtérnek…

L. T.: Szerintem szerencsések voltunk, mert a legtöbb ottani barátunk zenész, támogattuk egymást. Bár egyikük zenekara sem olyan zenét játszott, mint mi, nem éreztük magunkat különcnek.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Interjú: Kollár Bálint
Koncertfotók: Balkányi László

Címkék: , , , , , , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás