Beszámoló a pálmafák alól – Primavera #2

Avatar photo
2015.06.19., 10:54

Ha lehet még fokozni, akkor bizony a második nap line-upja talán még jobban felcsigázott minket. Péntekre ugyanis jutott legenda, nagy visszatérés és aktuális kedvenc is. Ráadásul ezt a napot aztán igazán kimaxoltuk, hiszen csak a zárás előtt nem sokkal hagytuk el a helyszínt.

 
 

A napot a Ride érdekes, remek hangulatú sajtótájékoztatójával indítottuk, amely során Mark Gardener és Laurence Colbert válaszoltak olyan kérdésekre például, mint hogy terveznek-e új albumot („Who knows…”), illetve mi meg is invitáltuk őket Magyarországra.

Az este pedig egy fájdalmas felismeréssel indult: történt ugyanis, hogy Barcelonába érkezésünk első napján egy elhagyatott részen egy csapat labdázó fiatalba botlottunk. Egyikük meglepően hasonlított Julian Casablancasra, csupán hajszínük különbözött. A pénteki napon viszont a Julian Casablancas + The Voidz koncerten megjelent ezzel a bizonyos színes hajjal, mi pedig kardunkba dőltünk a kihagyott lehetőség láttán. Érdekes módon nem tolongtak a nézőtéren a Strokes-rajongók, pedig a srácok még a Vision of Divisiont is eljátszották, amire a keverőpultban álló Albert Hammond Jr. igen vicces arckifejezéssel reagált – és amit persze szerencsére valaki meg is örökített.

 
 

Bár nem volt életünk koncertje, mindenesetre remekül ráhangolt az este további részére, amiben is először Patti Smith varázsolta el a közönséget. Ritkán van alkalma az embernek arra, hogy egy ennyire karakteres előadót nézzen meg, aki egyszerre belevaló és érzelmes, kemény és lágy. Szinte lehetetlen szavakba önteni azt, amit Patti Smith nyújtott. Az 1975-ös  Horses-lemez anyagát (majdnem) elejétől a végéig eljátszó zenekar a Gloria motívumaival kezdett és zárt, közben pedig olyan megható pillanatok voltak, mint az elhunyt zenésztársait könnyekig hatódva soroló Patti Smith, és olyan tökösök, mint a gitárt nyúzó Patti Smith. Az ezerarcú énekesnő végig hiteles tudott maradni, életbölcsességeit pedig pont a giccsesség határát súrolva öntötte magából a dalok közt. Igazi felüdülés volt a testnek és a léleknek is.

 
 

Szerencsére nem kellett nagyon kizökkenni, hiszen egy hasonlóan mély, melankolikus világba kalauzolt minket az egyébként saját magához képest egész szolid outfitet viselő Perfume Genius. A zongoránál szelíd kisfiúként viselkedő Mike Hadreas amint mikrofonállvány közelébe került, azonnal megvadult, és párducként vonaglott. Egyedi hangulatú, magával sodró performansza annyira erős volt, hogy az sem igazán számított, hogy 2-3 dal erejéig átszöktünk a Belle & Sebastian mulatságára. A remek hangulatú és elképesztő tömeget vonzó koncert közelébe is alig tudtunk férkőzni, szerencsétlenségünkre pedig a Perfect Couples után pont egy születésnapi köszöntés következett, így csupán azt a konklúziót sikerült levonni, hogy ezt a zenekart is muszáj lesz megnéznünk valahol a közeljövőben. A Pitchfork színpad felé haladva pedig egy pillanatra bekövetkezett a csoda: bal fülünkben Stuart Murdoch énekelt, a jobban pedig Perfume Genius búgta balladáit. Így szerencsére a Queenre – ami persze a koncert csúcspontja is volt egyben – bőven visszaértünk, a kis kitérőt is belevéve pedig egy teljes értékű és csodálatos koncertélménnyel gazdagodtunk.

 
 

Nem volt persze megint sok idő a mélázásra, a Heineken színpadon ugyanis már bőven a húrok közé csaptak a Sleater-Kinney lányok. A trió egy színében változó, egyszerű háttér előtt zúzott. Ruhájukkal kedves lányok hatását keltették, pedig sokkal inkább voltak a könyörtelen végzet asszonyai, mint cuki habos-babos csajok. Ez a kettősség azonban a koncert elejétől a végéig kitartott, miközben magunkban azt gondoltuk, bárcsak valaha ennyire dögösek lehetnénk. Az érthető módon főleg az idei No Cities To Love dalaira koncentráló szett nem volt különösen változatos, mégis egy olyan magas energiaszintet tudott hozni, hogy eszünkbe sem jutott unatkozni.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Következett a fesztivál egyik nagy szenzációja, a ’90-es évek legendás shoegaze-zenekara, a Ride. Öregségnek, fáradtságnak nyoma sem volt, amit a színpadon láthattunk, az egy szívvel-lélekkel és mérhetetlen profizmussal a közönség elé tárt produkció. Könnyedén belefeledkeztünk volna, de sajnos csúful belelógott az általunk talán legjobban várt koncert: a Pitchfork színpadra érkezett Ariel Pink és zenekara. Hatalmas kedvvel érkeztünk, már csak a nap folyamán felgyűlt élmények miatt is, így aztán különösen hideg zuhanyként ért, amit kaptunk. Azt hittük, még a beállásra sikerült odaérnünk, de sajnos nem így történt, csupán az első két dal annyira nem állt össze, hogy őszintén szólva fel sem ismertük. Nem a hangosítással volt gond, hanem a színpadon lévő zenészekkel: Ariel Pink teljesen hiába tekergette pedáljait, a dobos is feleslegesen püfölte hangszerét, pont olyan volt az egész, mintha egymástól függetlenül csinálnának valamit. Mintha anyunak akarnák megmutatni, ki itt a faszagyerek, aki hangosabb ricsajt csap. Nem túlzás azt mondani, hogy fülsértő volt a produkció – a szép számban összegyűlt közönség kb. fele el is szállingózott – mikor is következett a Black Balerina, és valami történt. Mármint azon kívül is, hogy előrejött a bikinibe öltözött dobos, aki a szám sztriptíztáncosnőjének szerepébe bújt.  Nagyjából a dal felénél – és szinte tapintható volt az a pillanat – hirtelen a semmiből összeállt a zene. Nagy szerencse, hogy még öt és fél dal hátravolt – köztük nagy kedvencünk, a Not Enough Violence -, különben életünk végéig bánhattuk volna, hogy ezért otthagytuk a Ride koncertjét. A kellemesre fogyatkozott közönségben jó helyre verekedtük magunkat, és meghallgattuk a zseniális pom pom lemez dalait úgy, ahogy azok megérdemlik. Egy ilyen kezdet után persze nehéz volt megbocsájtani a zenekarnak, és vegyes szájízzel távoztunk, de ha úgy adódna, biztosan adnánk nekik még egy esélyt.

 
 

Közben már a húrok és dobok közé csapott a félhomályba bújtatott színpadon a Death From Above 1979 duója. Ismét elképesztő energiákkal álltunk szemben, még az ötödik sorban is szinte éreztük az arcunkra fröcskölő izzadságcseppeket. Furcsa érzés volt, hogy a füstbe borult színpad eseményeiből alig láttunk valamit, és hogy tulajdonképpen ez mennyire nem volt releváns a hangulatkeltés során. Sőt, pont ez a misztikum tett rá egy lapáttal: az egyébként is az elejétől a végéig kitartó zúzás egy olyan sejtelmes köntöst kapott, amitől az emberek egész egyszerűen megőrültek.

 
 

Ebben a felfokozott állapotban érkeztünk a csordultig megtelt nézőtérre, amit az alt-J andalított zenéjével. Bár a színpad közelébe sem tudtuk férkőzni, igazából nem is volt szükséges, ugyanis az angol kvartett az An Awsome Wave című lemezén megörökített különleges atmoszférája kilométerekről érezhető volt. Meglepő módon a második, kevésbé jó lemez dalai sem vesztek el az éterben, bár tény, hogy a szettet inkább az első album uralta.

 
 

Az andalító kikapcsolódást végül pedig a nap zárásaként a Ratatat szemet sem kímélő bomba show-ja követett. Érdekes párba állítani a nap folyamán korábban látott DFA1979 duójával. Ha zeneileg nem is, a performanszt tekintve voltak hasonlóságok: a szintén félhomályba burkolt színpadon újfent nehezen volt kivehető, pontosan mi is történik. Ám míg ez a DFA-nál egyáltalán nem volt zavaró, úgy a Ratatat produkciója kapott egy kis hakniszínezetet. Az ötletes háttérvetítések, a kissé parasztvakítós lézershow és persze a lábakat azonnal táncolásra kényszerítő zene mellett nem volt sok időnk gondolkodni ezen. Attól is függhet persze, hogy az ember hol is áll pontosan – a DFA-nál sokkal közelebb jutottunk a színpadhoz -, de a Ratatat zenéjében kétségtelenül érezhető volt, hogy nem feltétlenül szólal meg élőben minden hang. Ez mondjuk sokat nem vont le az élvezeti értékből, így az összes tagunkat annyira átmozgatta a szett, hogy a Soft Moon koncertjét már csak ülve voltunk képesek befogadni. A fagyhalál fenyegető közeledésének aztán a koncert felénél megadtuk magunkat, de így is maximálisan elégedetten távoztunk.

Címlapfotó: Eric Pamies / Ride

Címkék: , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.
/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás