Beszámoló a pálmafák alól – Primavera #1

Biczó Andrea
2015.06.5., 12:04

Európa talán legnépszerűbb fesztiválja, a Primavera Sound idén ünnepelte tizenötödik születésnapját. Már csak a szép szám miatt sem maradhattak szégyenben, így természetesen idén is olyan line-uppal készültek, amitől a fülünk kettéállt. Vegyük hát végig napról napra, milyen aktuális és persze elképesztően jó zenekarok koncertjét sikerült megnéznünk, illetve sikerült-e felülmúlniuk egyébként igen magas elvárásainkat.


A fesztivál egy ingyenes nappal indult, amelyen elsőként a Strokesból ismerős Albert Hammond Jr. fellépését néztük meg. A kellemes indie éppenhogy álomba nem ringatta az egyébként egyelőre nem túl lelkes közönséget. A zeneileg túlságosan egysíkúra sikerült produkciót aztán a nagyöregnek számító OMD követte, akik meglepő módon rögtön az Enola Gay című slágerükkel robbantottak. Persze nem volt ez hülye ötlet, hiszen azonnal felrázták az embert, és szerencsére a lendület a koncert végéig kitartott. Egy-két rövidebb, lassú részt leszámítva – amelyek során Paul Humphreys vette át a stafétabotot – olyan energikus koncertet láthattunk a szintipop zászlósaitól, amit sok fiatal elirigyelhet. Andy McCluskey frontemberi teljesítményéért pedig külön pirospont jár, hiszen tökéletesen lavírozott a minőségi és a lakossági szórakoztatás határán.

Fotó: Dani Cantó | Albert Hammond JR

Fotó: Dani Cantó – Albert Hammond JR

Ilyen nulladik nap után érthetően magasak lettek az elvárásaink. Nagy izgalommal érkeztünk a helyszínre a kora délutáni órákban, a Panda Bear koncertjére ugyanis külön jegyet kellett váltani. A mai napig nem értjük teljesen, miért volt ez jobb megoldás, mintha a beengedésnél figyelnek a létszámstopra, mindenesetre a kígyózó sorokat látva esélyünk sem volt jegyhez jutni. Így aztán a még eléggé kihalt fesztiválon néztünk körbe, ami egyébként egyáltalán nem volt túl dizájnos. Gyöngyszeme a partnak háttal álló Ray-Ban színpad volt, illetve a cég kisebb helyszíne, a moziteremnek berendezett miniszoba is pofásra sikerült. Néhány díszítés vagy szép kivilágítás elfért volna a végig betonborítású területen, de jobban belegondolva valószínűleg a Szigeten sem hiányolná senki az óriáskereket, ha k*rvajó együttesek zenélnének cserébe a Nagyszínpadon, vagy végre normálisan lenne hangosítva az A38 sátor.

Fotó: Eric Pamies | The Black Keys

Fotó: Eric Pamies – The Black Keys

A csendesülős helyszínt így végül a Panda Bear helyett Mark Kozelek aktuális projektjével, Sun Kil Moonnal avattuk fel. A tavalyi év egyik legjobb lemezét jegyző formáció koncertjén egy teljesen másik univerzumba kerültünk. Olyan volt, mint egy furcsa, depresszív tündérmese, ami egyszerűen bármit teszel, magába szippant. Persze ehhez hozzájárult a helyszín, ami remek választás volt – az eredetileg színházként (?) üzemelő terem ugyanis egyszerre hatalmas és intim. A koncert alatt tulajdonképpen annyira csend volt, hogy tüsszenteni nem mert az ember. Mindezeket együttvéve egy igazán különleges élménnyel indítottuk a napot.

Fotó: Dani Cantó | Kelela

Fotó: Dani Cantó – Kelela

Aztán persze érkezett a kijózanító valóság: először a Replacements, majd Kelela koncertjére értünk úgy oda, hogy csak az utolsó dalt lássuk. Persze mindkettőnél érezhető volt ennyiből is, hogy nagy hibát követtünk el, de itt érkezett el az a pont, hogy választások elé kerültünk. Egyszerűen az embertömeg és a színpadok távolsága nem engedte meg, hogy egy-egy koncertbe csak belenézzünk. Így fájó szívvel ugyan, de Anthony & The Johnsonst kihagyva a Spiritualized koncertje felé vettük az irányt. Ez az élmény Sun Kil Moonhoz hasonlóan egyfajta földöntúli utazással ért fel. Az ember, ahogy nézte a napszemüveges Jason Pierce gitárjátékát, és a vele valahogy kontrasztban lévő vokalistalányokat, lábai szinte felemelkedtek a földről. Még egy kis időre lett volna szükség, hogy teljesen belefeledkezzünk a zenébe, de sajnos ez a luxus nem adatott meg, hiszen a Primavera színpadon már kezdett is a Black Keys, akik várakozásainkkal ellentétben hatalmas bulit csaptak. A közönség – meg egy kicsit mi is – főleg a slágerekre volt kiéhezve, így a Lonely Boy-Little Black Submarines kombó elég gyilkos zárás volt. Egyébként, ahogy számítani lehetett rá, általánosságban is elmondható volt, hogy az El Camino dalai sokkal nagyobbat szóltak élőben, igazából még a Fever is kicsit elveszett valahol a térben.

Fotó: Xarlene | Jungle

Fotó: Xarlene – Jungle

Nem volt más hátra, mint előre, na meg a Jungle koncertje, akik nagyszerű bemutatkozó lemezük anyagát hozták el a spanyol közönségnek. Egyszerű, de nagyszerű színpadképük is megéri az említést: a félhomályba borult pódium mögött különböző színekben pompázó Jungle-felirat amennyire szimpla, annyira megkapó is. A tagok elhelyezkedése is remek volt, hiszen az előtérben lévő négy vokalista tulajdonképpen a színpad minden kis részletét megtöltötte élettel. Tökéletesen sikerült visszaadni a lemez hangulatát, a funkos dallamokra pedig lejárt lábal, éjjel fél 3-kor is élvezet volt ropni. Egy ilyen buli után a Jungle rögtön az élmezőnybe ugrott a „koncertek, amiket a Szigeten a legjobban várunk”-listán.
Négy szuper koncert, és még legalább három, ha ott vagyunk – és ez még csak az első nap mérlege. A java csak ezután következett.

Címlapfotó: Eric Pamies

Címkék: , , , , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás