Best vibrations: The Black Angels – Phosphene Dream

Avatar photo
2010.10.10., 15:45
Hogy szólna a Black Rebel Motorcycle Club, ha végre kivágnák Peter Hayes-t, és beruháznának egy raklap LSD-re, meg egy szitárra? Nagyjából úgy, mint a Black Angels. Bár ennyire jól talán még úgy sem. És különben is, lehet nem imádni egy pszichedelikus, Velvet Underground-rajongó bandát?

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Telephone from The Black Angels on Vimeo

Az angyalok még elég fiatalok, 2004-ben alakultak, két év múlva jött az első album (Passover), és a turnék is kezdtek beindulni. 2008-ban többek között az All Tomorrow’s Parties fesztiválon is felléptek (gondolom már a név miatt is muszáj volt), méghozzá elég húzós nevek társaságában. Ugyanebben az évben jelent meg a második, Directions to See a Ghost címet viselő album, és egy kis ugrással meg is érkeztünk: Phosphene Dream. Bár Texas nem éppen az ilyen zenékről híres, a fiúknak/lányoknak nem okozott túl nagy gondot a műfaj perfekt elsajátítása. Nyugodt szívvel tolnám bárki orra alá, hogy kezdjen ezzel a lemezzel, ha nem győzi meg rögtön az első szám, akkor semmi. Mintha egy szétsavazott spagetti western párbajának kellős közepére csöppentünk volna, erőteljes, de mégis lazán lebegő gitárok, eltalált riffek, ütős dob, wonderland. (És végre valakinek sikerült nem a legszarabb számot berakni kezdésnek – nem mintha lenne ilyen az albumon.) A példaképek elég egyértelműen belőhetők a korongon, legalábbis a számok többségében nincs velük túl sok gond. A Haunting at 1300 McKinley valahol a Sonics és az Animals között mozog félúton, a Yellow Elevator #2-ra pedig kapásból rávághatnánk, hogy 13th Floor Elevators, de ez egyrészt inkább igaz a Sunday Afternoon-ra vagy a teljesen elszállt True Believers-re, másrészt pedig ez pont olyan track, amire csak annyit lehet mondani: Black Angels.

Keményen próbálkoztam egyébként, hogy találjak pár fogást az albumon, ahol azért lehúzhatom kicsit (mégse járja a dolog), de a helyzet az, hogy csak nem jött össze. Igaz, ez leginkább annak köszönhető, hogy túlságosan közel állnak a szívemhez az effajta együttesek, illetve, hogy túlságosan hiánypótlóak, de akkor is muszáj észrevenni, mennyire tökös a Phosphene Dream – az elejétől a végéig.

Mert legyen szó akár a Morrison kántálását idéző River of Blood-ról, akár a zseniálisan szaggatott címadó számról, egyedül az lehet zavaró, hogy kifújt a hangerő a cuccunkon. Az első kislemezes Telephone jó választás volt ugyan, de nálam inkább a playlist végén foglal helyet – ellenben a záró Sniper-rel, ami ötből minimum tíz csillag.

Több ilyen bandát, többet, többet és még többet.

10/10
Blue Horizon; 2010 – 36 perc, 10 szám

Szerző: TT

Címkék:

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.
/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás