Barna Bori
2018.10.9., 15:41

„Beletettem a szívem-lelkem, olyan ez, mintha kiakasztanék egy meztelen képet magamról” – Interjú az önelfogadás művészetéről Márkus Sándorral

Kíváncsi vagy, hogy kerülhet egy vadászles a Madách térre? Nos, ez a legjobb módja annak, hogy megfigyeljünk valamit – és mivel ebben az esetben önmagukat kell vizsgálat alá helyeznünk, Márkus Sándor tükröket használt csaléteknek a projektjéhez. A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretén belül október 5-13. között megtekinthető Les elnevezésű installáció történetéről és az önelfogadásról beszélgettünk Sanyival.

Tavaly nyáron a Sziget Fesztiválon a Whale me! – Coming in, coming out (amelynek kapcsán interjúztunk is) interaktív installációddal lehetőséget adtál az embereknek, hogy beszélgethessenek veled, megoszthassanak valamit, amit eddig nem tudtak, vagy nem mertek senkivel sem – méghozzá egy csillogó bálna gyomrában. Volt utóélete ennek a projektnek?

Kellett egy év ahhoz, hogy feldolgozzam a sok történetet, amit hallottam és azt is, hogy ennyire beengedtem az embereket – ők pedig engem. A Bálna úgy folytatódik (később rájöttem, hogy ez már előtte is így volt), hogy ez az, ami engem motivál, éltet: minél közelebb menni valakihez, hiszen ekkor lehet teljes képet alkotni róla. Én már tudok teljesen őszinte lenni, azt gondolom, ezzel segítek saját magamon és a másikon is. Így az is sokkal könnyebben elfogadhatja magát, akivel beszélek. Rájöhet, hogy én is hasonló problémákkal küzdök. A Bálna így él bennem tovább, hogy ez kiterjedt. Az, amit ez magával hozott, borzasztóan fontos, hiszen itt arról a gondomról beszéltem, hogy gyáva voltam szembenézni bizonyos dolgokkal az életemben – és saját magammal is. Így tudtam elengedni olyan dolgokat, amelyek mérgező hatással voltak rám. Meg kellett hoznom pár felnőtt döntést, ebben segített nekem a Bálna, és az emberek, ahogyan visszakérdeztek az életemre.

Titokban ez volt a célom, hogy készítsenek fel arra, amivel már régóta szembe kellett volna néznem: szakítani kellett néhány dologgal és emberrel is – úgy érzem, ez most sikerült is. Visszataláltam magamhoz és ki tudom jelenteni, hogy kurvára boldog vagyok!

 
 

Azt mesélted, hogy a Bálna készített fel arra, amit mindig is szerettél volna csinálni. Most pedig a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretén belül meg is valósíthattad. Elmesélnéd nekünk, pontosan miről is szól ez a projekt?

Ez is egy nagyon személyes dolog lett, én ezekben hiszek. Fura az utam, pályám, valahogyan ösztönszerűen követem azt, amiről úgy érzem, hogy kell. Most installációkon dolgozom, amelyek valamilyen személyes vagy intim problémát dolgoznak fel – szeretném minél közelebb engedni az emberekhez saját magam. Aki nagyjából tudja olvasni a jeleket, az egy nagyon átfogó képet kap az éppen aktuális önmagamról. Ezt szeretném megosztani másokkal, nekem ez hihetetlenül fontos és jó. Rájöttem, hogy tudok adni az embereknek, fel tudom őket vidítani, és tisztában vagyok azzal, hogy mit tudok nyújtani. Mindig eggyel tudatosabban vagyok erre képes. A mostani installáció pedig tényleg a jelenlegi állapotomat tükrözi, ami pedig nem más, mint hogy 28 évesen ki merem jelenteni, hogy el tudtam fogadni magam – ami nagy szó! Persze lehet, hogy ezután jön egy olyan év, amikor azt érzem, csak hazudtam magamnak… (nevet) Egyszer, amikor gimnazistaként sírtam otthon a lépcsőn, anyukám odajött, megkérdezte, mi a baj? Mire én, hogy nem tudom elfogadni magam! Anya pedig azt válaszolta: „Figyelj, ez a legkönnyebb dolog a világon!” Kérdeztem, hogy de miért lenne az? „Mert nincs más választásod!” Persze akkor azt gondoltam, na köszi, most jól megmondtad… És most értettem meg!

Azt hiszem, tényleg sikerült elfogadni a jelenlegi önmagamat. Nem igazán szeretném megmondani az embereknek, hogy miről szól pontosan ez az installáció, hiszen most megint kiteszem magam – tök nyersen. Belenézhetnek az agyamba és az érzelmeimbe, én pedig megpróbálom a lehető legőszintébben közvetíteni vizuálisan és koncepcionálisan is. Bármennyire is klisének  tűnik az, hogy fogadjuk el önmagunkat – nem lehet eléggé hangsúlyozni!

Hamis képet kezdünk el mutatni mások felé, olyan embereket gyűjtünk magunk köré, akikre nincs szükségünk. De ha vállalom azt, aki vagyok, akkor tudok segíteni másoknak is, és nem érzik azt, hogy pózolniuk kell. Sok mindenkivel szakítottam, akinél nem éreztem az igazi szeretetet. Tudom azt, hogy mikor vagyok teljesen önmagam valakivel – ebben lehet mérni, hogy szeretve vagyok-e. Erre az érzésre erősítettem rá, sok kapcsolatom szilárdabb lett, és jöttek újak is. Abbahagytam én is a pózolást, elfáradtam, nem érdekel! Olyan emberi találkozásokban volt részem, amik miatt azt gondolom, megérte! A Les ezt az állapotot tükrözi (az én-szeretet), ez az, amit meg szeretnék osztani az emberekkel. Egy kicsit meg akarom őket ölelni vele, arra bíztatok mindenkit, hogy nézzen szembe magával, és próbálja elfogadni azt, aki ő most. Ne olyan embereket vonzzanak be, akikre nincs szükségük. Egy vadmegfigyelő állomást szerettem volna építeni a Madách térre, ami a CAFe Budapestnek köszönhetően sikerült is!

Beletettem a szívem-lelkem, olyan ez, mintha kiakasztanék egy meztelen képet magamról.

 
 

Miért éppen a Madách téren?

Nagyon sok teret megnéztem, és ebbe szerettem bele. Év elején egy este átjöttem a Madáchon, és éreztem, hogy ez az a hely. Láttam magam előtt, hogy itt áll, mert ez olyan, mint egy gyűjtőhely, egy rét, ahol kint járnak a vadak.

Nap mint nap jelennek meg cikkek az önelfogadásról, de a legtöbb mögött nincs igazi tartalom vagy olyan tanács, amely valóban segítene az embereknek, így sokan nem is tudják, „hogyan is kezdjenek hozzá” ehhez, túlmisztifikálják az önelfogadás folyamatát, esetleg azt gondolják, ők úgysem képesek erre. Te mit tanácsolnál azoknak, akik ilyen problémákkal küzdenek?

Alapvetően erre mindenki magától jön rá, de azt hiszem, az a legfontosabb, hogy egy kicsit le kell nyugodnunk, és fel kell hagynunk a kereséssel.

Ha megállsz egy kicsit, és szétnézel, megtalálod azokat az embereket, akikkel jól érzed magad. Akivel önmagad tudsz lenni, az adhatja meg neked a szeretetet, amire szükséged van – ekkor jön az elfogadás is.

Lehet, hogy azt gondolod, valami nagyon átütő dolog kell ehhez, de máris megvan minden az életedben, csak ki kell nyitnod a szemed! Tuti, hogy minden ember tud találni valamit, amit szeret magán – ez lehet bármi, a füle, a szeme vagy a humora. Ezt megfogalmazni máris egy tök jó lépés az elfogadáshoz.

 
 

Ha visszagondolsz arra a Sanyira, aki gimnazistaként ült a lépcsőn, és sírt – és most arra, aki ki meri jelenteni, hogy boldog: mi a legnagyobb igazság, amire rájöttél magaddal kapcsolatban?

Nincs többé szégyenérzet: sem az identitásom, sem a származásom miatt, vagy azért, mert régen nem volt pénzünk, és a döntéseim miatt sem! Ez a részem, ez voltam én. Átalakult büszkeséggé és erénnyé, örülök, hogy minden úgy történt, ahogyan. Már azt sem szégyellem, hogy ezt szégyelltem! (mosolyog)

Szeretem azt az embert, aki akkor voltam – a sok frusztrációjával együtt. Persze ez nem egyik napról a másikra ment, egy folyamat vége volt.

Egy ideje nem látni téged a Nylon Groupban.

Ebben a témabán nem tudom, hogy mennyire szeretnék őszinte lenni. A Nylon Groupból való kilépés volt az egyik nagyobb döntés, amit meg kellett hoznom. Ez egy éve történt. A felfújt nejlonbábokkal és mozgatásukkal való kísérletezés megmaradt a különböző látványtervezői munkáimban, de mind a Nylonnak és a barátságnak is sajnos vége lett.

 
 

Interjúfotók: Vidus Móni
További képek: CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál

Címkék: , , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás