Befejeződik a dal, és vele együtt az egész lemez is – Meghallgattuk a Bloc Party új albumát
A Bloc Party a kétezres években elindult indie-rock hullám egyik meghatározó zenekaraként robbant be a 2005-ös a Silent Alarm albummal. A zenekar azóta három lemezt adott ki, amik egészen különböző megítélésben részesültek. Legutóbbi lemezük, a Four – ami lévén, hogy a negyedik hanganyaguk volt, nem kapott túl szellemes nevet – visszahozta a második és harmadik LP-ről sokak által hiányolt gitárokat, és helyenként egész kemény Drop D-s dalokat is produkált (Kettling). Na ezt a Hymnson ismét elfelejthetjük.
Előadó: Bloc Party
Cím: Hymns
Kiadó: Vagrant / BMG / Infectious
Kiadás éve: 2016
Honlap: www.blocparty.com
Értékelés: 5/10
Az ötödik stúdióalbum elkészítése nem ment könnyen, hiszen 2013-ban kiszállt a zenekar teljes ritmusszekciója, ezért új tagokat kellet beszervezni. Matt Tong és Gordon Moakes távozása után mostanra már beszállítottak egy lánydobost (Louise Bartle) és egy billentyűs/basszusgitárost (Justin Harris) is, így pontosan négy évvel a Four megjelenése után össze tudott állni az új hanganyag.
A Hymns a már korábban megjelent The Love Withinnel indul, ami egy igazi pörgős indie-disco, szintetizátorhangot megidéző gitározással. Kár, hogy ez a kezdeti lendület – és a Bloc Party-hoz képest újító gitárhangzás – a második számnál máris megakad, és úgy is marad egészen a The Good Newsig (ezt a felvételt szintén a teljes album megjelenése előtt publikálta a zenekar). Bólogatni viszonylag jól lehet rá, de zeneileg elég nehéz bárhova is elhelyezni, ugyanis az első percig egy középtempós, a Blurre emlékeztető britpop dalnak tűnik, aztán jön a refrén egy olyan bluesgitározással, ami nemcsak a daltól, de az egész albumtól teljesen idegen, énekdallamával pedig egyenesen a londoni neo-soul zenekar, a Jungle hangzását idézi meg.
Ezután újra belassul a lemez, jön két könnyen elengedhető szám, majd egy aranyos-dallamos darab, az Into The Earth. A folytatásban a My True Name és a Virtue is a jobb számok közé tartozik, utóbbi két hete (január 13-án) jelent meg a Hymns utolsó előzetesdalaként. Itt visszatér a The Love Within szintis gitárhangzása, és az új basszeros is kitesz magáért, amitől az album kulcsdalaként is megállja a helyét.
Az utolsó dalban, Living Luxban folyamatos menetelés van, amitől olyan érzése van az embernek, mintha egyre közelebb kerülne valamihez, és ezért egy állandó várakozás áll fenn: itt valaminek történnie kell. Vagy jön egy nagy drop, és beindul az újabb indie-disco, vagy egy hatalmas kiállást követően megszólal valami kísérleti gitárszóló. Egyik sem következik be, a negyedik perc végénél pedig már teljesen egyértelmű, hogy itt bizony semmi másról nincs szó, csak befejeződik a dal, és vele együtt az egész lemez is.
Kele Okereke frontember korábbi nyilatkozatában arról beszélt, hogy az új anyag „extrém és az eddigiektől eltérő” lesz, illetve hogy a gitárosuk (Russell Lissack) új effektekkel és kütyükkel kísérletezik rajta. Ez részben összejött, valóban egy új vonalú Bloc Party-lemezt kaptunk, amin meg is szólal az izgalmasnak ígért szinti-gitár hangzás (igaz, csupán kétszer), de a folyamatos hiányérzetünket ez a legkevésbé csillapítja.
És bár a Hymns nem követi a trendeket, de egyedi megszólalást sem képvisel, így összességében egyszerre formálatlanság és rendezetlenség is jellemzi.
Vannak zenekarok, akiknek ez lazán jól áll, és éppen emiatt tudnak mindig újat nyújtani, a Bloc Party viszont ebből a megközelítésből sajnos nem tartozik ide. Így már érthető is, hogy a The Love Within, a The Good News és a Virtue nem véletlenül lettek kiválasztva kislemezes dalokként, mert sajnos megizzadva sem találunk náluk erősebb felvételeket az albumon.
