„Azt hiszem, hogy ezt hívják mániának” – St. Vincent-interjú

Avatar photo
2014.10.19., 20:43

A korábban Beckkel és David Byrne-nel is kollaboráló Annie Clark idén év elején jelentette meg negyedik, cím nélküli stúdióalbumát. Szerencsére eljött az idő, hogy a magyar közönségnek is bemutatkozzon a jelenlegi popszíntér egyik legkúlabb énekes-gitáros-dalszerzője. Számítottunk rá, hogy felejthetetlen élményt nyújt majd, de a teltház előtt fellépő művésznő konkrétan akkorát zúzott zenekarával, hogy azóta is az állunkat keressük. A koncert előtt beszélgettünk.


DSCN3540

Korábban azt nyilatkoztad, hogy egy hosszú turné után hazatérni mindig nehéz, mert eltűnik a szervezettség az életedből. Ez furcsa, mert én mindig pont az ellenkezőjét gondoltam, hogy a turnézás sokkal hektikusabb dolog, például amikor mindennap más és más országban ébredsz. Győzz meg, hogy neked van igazad!

(nevet) Mikor turnézol, az igazából olyan, mintha egy buborékban lennél a kis csapatoddal, akik mindig ott vannak veled, attól függetlenül, hogy fizikailag éppen melyik városban tartózkodtok. Biztosítva van minden, akár ha olyan egyszerű dologról beszélünk, mint az étel vagy a kávé.

Értem, szóval nem kell kimenned vadászni.

(nevet) Pontosan, se vadászni, se halászni! Viccet félretéve nincs az, hogy reggel felkelsz, és ki kell találnod, mihez kezdj magaddal, hanem a saját kis hadsereged eldönti helyetted. Hozzá lehet szokni az állandó mozgáshoz, költözködéshez, és ha ez megtörténik, nagyon nehéz, amikor abbamarad. Mintha fejbe kólintanának, és újra a valóságban találod magad. Ezért is van az, hogy próbálok sohasem leállni.

És a dalszerzésnél is szükséged van ilyen rendezett napirendre?

Igen, azt hiszem, olyan ember vagyok, aki szeret módszeresen dolgozni. Az inspiráló dolgok persze néha házhoz jöhetnek, de jellemzően neked kell utánamenni.

De ezt hogy kell elképzelni? Felkelsz, és beosztod, hogy 9-től délig dalokat fogsz írni?

Azért nem teljesen így megy, de amikor épp abban a fázisban vagyok, hogy dalokat írok, akkor igenis felkelek reggel időben, hogy a munkára tudjak koncentrálni. Ha átaludnám a napot, nem is érne túl sok impulzus, ami inspirálhat.

Eléggé határozottnak tűnsz a zenéddel kapcsolatban. Van mégis olyan személy az életedben, akinek adsz a szavára ezzel kapcsolatban?

Persze, sok ilyen ember van az életemben. Fiatalkoromban a nagybátyám volt az, akire elsősorban hallgattam, és aki rengeteg dolgot tanított, például hogy értékeljen a klasszikus zenét. Ha a zeneipart nézzük, akkor az ügynököm is fontos szerepet játszott a karrieremben, hiszen egyfajta üzleti etika alapján „nevelt fel”. Ott van még John Congleton, neki egyszerűen bízom a hallásában, ami egy producer esetében talán a legfontosabb dolog.

A négy szólólemezedből háromnál ő volt a producer. Mitől olyan különleges a ti kapcsolatotok?

Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem kell elmagyaráznunk a másiknak, mert mindketten értjük, miről van szó. Mindketten Texasból származunk, ugyanabban a környezetben nőttünk fel, nagyon hasonló a hátterünk is, mindketten elég különcök is vagyunk. Van egy különös energia azok között, akik itt nőttek fel, és talán ez tart minket össze, de nem vagyok benne biztos. Tudod, van az úgy, hogy az ember valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag megérti a másikat, és bízik is benne. Ez egy pont olyan kapcsolat!

DSCN3569

Említetted, hogy különc vagy, és ezt az évek során már sokszor emlegetted. Mit értesz pontosan ezalatt?

Valóban sokszor használom ezt a szót magamra. Ilyenkor leginkább arra gondolok, hogy számomra sosem volt egyszerű, hogy egy csoporthoz tartozzak, mindig is inkább elkallódtam. Nem tartoztam semmilyen körhöz, semmilyen csapathoz. Azt hiszem azt jelenti, hogy kicsit másnak érzem magam.

Azt is nyilatkoztad korábban, hogy mikor visszanézel egy élő felvételt, az nagyon őszinte tükör tud lenni. Te milyen gyakran szembesíted magad ezzel?

Nem túl gyakran. Amikor próbálunk, akkor persze rengetegszer visszahallgatom magam, de az egy kicsit más, ott nagy szükség is van rá, hogy tényleg az jön-e át, amit mondani szeretnék. De amikor összeáll a koncert, akkor már nem teszem túl gyakran. Ettől függetlenül jó dolognak tartom, mert az egész hangulata teljesen más, és ilyenkor érezni igazán, hogy a közönséggel együtt működik-e a dolog.

És a múlt heti Austin Citiy Limits fesztiválos fellépésedet visszanézted? (a koncerten az énekesnő felmászott az állványzatra, később pedig egy biztonsági őr nyakába ült, és a közönségtől „lopott” ruhákat – a szerk.)

Ó, dehogyis! (nevet) Szegény édesanyám egyébként pont ott volt, és megtiltotta, hogy még egyszer felmásszak valamire.

És sérültél már meg valaha stage-diving közben?

Igen. Eltörtem a bal lábfejem, a testemet folyamatosan véraláfutások borítják. (felhúzza a ruháját, és a combján egy hatalmas lila foltot mutat) Ez mondjuk sokkal jobban néz már ki, mint egy hete! Egyszer azt hittem, hogy eltört a kezem, de végül nem. Haraptam már el a számat, meg sok helyen vágtam meg magam.

Ilyenkor nincs benned semmilyen félelemérzet?

Nem. Érdekes, mert például tériszonyom van, mégsem érzek félelmet, mikor felmászok dolgokra. Valahogy az egész máshogy működik, mikor színpadon vagyok. Megszűnik minden félelmem.

Akkor mégis mi játszódik le benned, mikor bevadulsz?

Fogalmam sincs. Azt hiszem, hogy ezt hívják mániának. Egyszerűen csak bekattan valami, és megteszem.

Rengeteg arcodat mutattad már meg a közönségnek, vegyük mondjuk a Strange Mercy és a Rattlesnake című szerzeményeidet, ez két olyan dal, amit akár teljesen különböző előadók is írhattak volna. Tudatos ez nálad, hogy egyre több mindent adsz ki magadból?

Nagyon szeretek új területeket felfedezni, ismeretlen vizekre evezni, és ez a zenémre is igaz. A Strange Mercy és az új lemezem valóban két teljesen különböző dolog. Az előbbi sokkal negatívabb dolgokra épült, mint például a szomorúság, szerelmi csalódás vagy a kapzsiság. A legutóbbi lemezem viszont sokkal könnyedebb, közvetlenebb, dallamosabb, talán mondhatjuk, hogy bulisabb. Megpróbálhatod kategorizálni a lemezeket, ha akarod, de a nap végén rájössz, hogy teljesen felesleges, mert a zene úgyis magáért beszél, és csak hagyni kell, hogy a maga útját járja.

Az új lemezzel azt akartad elérni, hogy a közönségedet táncolni lásd. Sikerült?

Igen, legalábbis valamennyire. Többet táncolnak rá, mint a korábbiakra, az fix!

Interjú és fotók: Biczó Andrea

Főoldali fotó: Julian Bajsel

Címkék: , , , , , , , , ,

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.
/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás