Az év blockbustere viszketés és rossz érzés nélkül – Az éhezők viadala: Futótűz

Kollár Bálint
2013.11.21., 10:10

Suzanne Collins Az éhezők viadala-trilógiája kicsit olyan, mintha a Battle Royale-t a fiatal felnőtt célcsoport igényeihez igazították volna: tinédzserek az ókori gladiátorjátékokat idéző módon mások szórakoztatására mészárolják egymást. A fennálló, diktatórikus rendszert megdönteni lehetetlenségnek tűnik, a szerelem utópia, Orwell pedig egy olyan dekadens fővárosból irányítja a történéseket, amelyet még Gatsby is csak tátott szájjal figyelne.


A remek alapanyagból első nekifutásra azonban egy langyos, rosszul megrendezett film lett, amely után még nagyobb meglepetés, hogy a folytatás nemcsak az első részhez, hanem a többi idei hollywoodi blockbusterhez mérve is kiemelkedően jó.

Peeta és Katniss trükkje az éjfürtökkel nem maradt eredmény nélkül – megnyerték az 74. Éhezők viadalát, közben tudtukon kívül a Kapitóliummal való szembeszállás jelképei lettek. A győzelmük reményt adott az elnyomottaknak, reményt, hogy szembe lehet szállni a hatalommal, egy jelképet, ami mögé felsorakozhatnak az emberek. Ezt felismerve Snow elnök igyekszik a maga oldalára állítani a két győztest, akiket azonban a Győzelmi Körút minden egyes állomása csak még dühösebbé, még frusztráltabbá tesz. Fokozatosan ráébrednek arra, hogy a győzelmük ellenére a rendszerből nincs kiút, a diktatúra csak még szorosabb lett. Snow elnök ezt látva az új játékmesterrel karöltve úgy dönt, hogy le kell rombolni a fecsegőposzáta mítoszát, és még csírájában el kell fojtani az esélyét annak, hogy a további győztesek is a Kapitólium ellen forduljanak.

Francis Lawrence megtartotta az első rész erősségeit: az anti-utópisztikus világ tökéletesen megalapozza a hangulatot, a főváros, ha lehet, még grandiózusabb, még fényűzőbb, Jennifer Lawrence pedig a Napos oldal után itt is brillírozik.

Emellett pedig tökéletesen felismerte az első rész gyengeségeit, és kigyomlálta azokat: a rázkódó, kritikus pillanatokban elfordított kamera már a múlté, az akciójelenetek dinamikusak és áttekinthetőek, a forgatókönyv jobb. Az első rész üresjárataival szemben a Futótűz egy pillanatra sem áll le, jó érzékkel találja meg az egyensúlyt az akció, a személyes dráma és a szerelmi szálak között.

A Battle Royale-hoz hasonlóan itt is többről van szó, mint egymást mészárló tinédzserekről: a film ügyesen mutat be emberi sorsokat a diktatúra súlya alatt, bemutatva a hatalom embertelenségét, a küzdelmet azért, hogy az elnyomás alatt is megőrizzük emberségünket. Ebből a szempontból a Futótűz túl is lép az emlegetett elődön: úgy képes átmenteni az eredeti mű központi problémáját a vászonra, hogy az nem veszít az erejéből, hanem érthető és átélhető marad.

Míg az első részben Gary Ross finoman masszírozta a nyakunkat, amin csak néha-néha roppantott egyet (akkor is ballépésként), Francis Lawrence már legkésőbb a film negyedénél nekünk esik egy baseballütővel, hogy aztán ne is hagyja a figyelmünket lankadni.

Bár a második rész néha sterilebbnek hat az előzőnél, és a regény kérdései közül párat érintetlenül hagy, mégis elég erős és átgondolt ahhoz, hogy mindenféle viszketés és rossz érzés nélkül nevezze bárki az év blockbusterének. Ezek után kíváncsian várjuk a két részre bontott finálét!

Szöveg: Kollár Bálint

Címkék: , , , , , , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás