Az ember, aki a haja mögül énekel – beszámoló Kurt Vile párizsi koncertjéről

2013.06.17., 12:47

Nézem az új Kurt Vile-videót, melyben hősünk kiskirályként tesz látogatást felségterületén, Philadelphia utcáin, és közben azon gondolkodom, mi a titka ennek a hínárhajú, nemtörődöm srácnak. Mert az elmúlt pár évben valóban kiskirállyá vált, ha nem is Philadelphiában, de a folkos, lo-fi előadók népes mezőnyében mindenképp. Nem szép, nincs kimondottan jó hangja, dalai sem adják meg egykönnyen magukat, és nem New York-i; ezt nevezem én hátrányos helyzetnek. Testközelből azért már tisztult a kép, de a titok azért megmaradt: beszámoló következik arról, hogyan bújócskázik egy magának való philly-i trubadúr a párizsi közönséggel.


Emlékeztek még arra a szép emlékű VIVA-produkcióra, a Szexi vagy nem?-re, amelyben Majka és más fontos véleményalkotók pontozták a lányokat és fiúkat három tényező (arc, test, kisugárzás) alapján? Remekül szórakoztam azon a műsoron, főleg az utolsó aspektuson, a kisugárzáson; szegény Majka bajban lett volna Kurt Vile-lal, mert maximum csak ebben az utolsó tényezőben értékelhette volna az amerikai dalszerző élő fellépését. De ahogy körbenézek ebben a csurig telt, 300-400 fős koncertteremben, megbizonyosodhatom róla, hogy (hál’ Istennek) néha ez az utolsó aspektus is bőven elég a sikerhez. Mert hősünk, ez a tipikus szobazenész elég furcsa jelenség, koncertje nagy részét ráadásul gitárja fölé görnyedve tölti el: egyáltalán nem az a közönséggel haverkodó fajta. De a dalaiból fakadó szerethető bénaság, hétköznapiság élőben is leveszi a lábáról az erre fogékonyakat. Míg a két héttel ezelőtt az ugyanezen a helyen látott Mac DeMarco arra a pimasz, menő haverodra emlékeztet, akivel szívesen veszed nyakadba a várost, mert tuti történik valami őrület, addig Kurt Vile inkább a csendesebb, visszahúzódó típus megtestesítője, azé a srácé, akivel szívesen beszélgetnél, de attól félsz, hogy untatnád, pedig közben ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint te.

Vile Párizs amolyan koncertnegyedének egy kisebb klubjában, a La Maroquinerie-ben ezúttal két legfőbb oldalát mutatta be egyre duzzadó életművének. A lemezeken ez a két oldal nem válik el olyan élesen egymástól, mint itt élőben. A háromtagú kísérőzenekarával, a Violatorsszel közösen előadott számok a karcosabb, zajosabb vonalat képviselik, míg a két, egyszálgitáros blokk az énekes-dalszerző sebezhetőbb, intimebb oldalába nyújt bepillantást. A közönség érezhetően az előbbire hangolódik rá nehezebben, mert így, igazi rockzenekari előadásban azért a legutóbbi lemez lustán örvénylő dalai (Was All Talk, Shame Chamber) is jóval markánsabban hangzanak. Az utolsó lemez címe (Wakin’ On A Pretty Daze) tökéletesen leírta a rajta szereplő dalok kába, hajnali hangulatát, ehhez képest most egyre több füldugó kerül elő a zsebekből. Egyetlen dolog viszont mindenkinek ismerős: Vile beszédszerű énekhangja és bolondos zavarodottsága a kis szünetekben: úgy tűnik, ez a visszahúzódó, különc stílus nem felvett szerep, Vile láthatóan csak akkor érzi biztonságban magát a színpadon, ha épp a gitárján babrál.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Ezzel közel is kerültünk ahhoz a bizonyos titokhoz, legalábbis annak nyitjához. Ez az olykor csak motyogó, haja mögé bújó, láthatóan még mindig zavarban lévő, civilben tisztes családapa olyan természetességgel és hitelességgel képes a leghétköznapibb dolgokról dalt írni, ami a mindenféle szerepjátékot űző és a „minél több műfajelemet egy számba” típusú mai popzenében igazi ritkaság. Így aztán amikor a koncert háromnegyedénél zenésztársai egyedül hagyják a színpadon Vile-t, sejthető, hogy hamarosan azokat is végképp megveszi műsorával a zenész, akiket az addigi pszichedelikus zajongás nem elégített ki. A Peeping Tom akusztikus verziója egészen varázslatos (én most hallom élőben másodszorra, de megint más), és eljön az ünnepi pillanat is: az első mosoly a közönség felé. De amikor már úgy tűnne, hogy innentől a hang mellé arc is társul majd, és hogy a koncert csendes-akusztikus estbe fullad, még idejében visszatér a színpadra a Violators, hogy az életmű két legvadabb számával (Hunchback, Freak Train) zárja a főprogramot. És hogy tényleg kétségünk se maradjon róla, hogy azért amögött a hajzuhatag mögött egy pimasz és öntörvényű művészlélek rejtőzik, az idei nagylemez egyetlen „slágere”, a Never Run Away tüntetőleg el sem hangzik.

Szóval akkor a titok nem is titok? Nincs itt semmiféle koncepció? Nos, úgy tűnik nincs. Hogy is hangzik az On Tour szövege: „I wanna write my whole life down / Burn it there to the ground / I wanna sing at the top of my lungs / For fun, screaming annoyingly / ‘Cause that’s just me / Being me, being free”. Igen, ez a gitározás, dalszerzés tényleg lehet ilyen pofonegyszerű dolog, én pedig boldogan sétálok haza, ha nem is palástban és koronával, de legalább annak a tudatával, hogy néha mégis kifizetődő megmaradni saját magadnak. És akkor jöjjön végre a várva várt osztályzás itt a végén (tudom, ezzel megspórolhattam volna mindenki drága idejét): arc, test – értékelhetetlen; kisugárzás – a műfaj legnagyobbjait (neveket most szándékosan nem említenék) idéző.

Szöveg: Bicsérdi Ádám

Címkék: , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás