Arcok filozófiája
Szaúdi-brit – néztem tűnődve a 23 éves fiatal nőről készült interjú első pár sorát. A rögtön képzavarnak ható kulturális kettősség elsőre furcsa, sőt, zavaró is lehet, Nasreen Jamal al-Lail azonban mégis ebből merít. A Westminster Egyetem fotós mesterképzésének hallgatója összegyúrva élményeit szokások, viseletek és előítéletek kavalkádjából tárja elénk “Beyond the Veil” című kiállítását, olyan gondolatokat és kérdéseket ébresztve, melyek egy globális világhoz és közönséghez szólnak.
A fátyol mögött
Az észak-londoni IHRC Gallery-ben kapott helyet a fiatal művész első, önálló kiállítása. Elmondása szerint a témaötletet leginkább személyes tapasztalatai adták. Sokan és sokszor kérdezték ugyanis: ha Londonban él, miért visel mégis “fátylat”? A muszlim nőknél megszokott öltözet a nikáb vagy burka, melyet mi, laikusok talán leginkább csak csadorként ismerünk. Ezen ruhadarabok azonban igencsak különbözőek, ugyanis a burka az egész testet és arcot is eltakaró viselet, míg a nikáb fátyolszerű kendő. Nasreen képein is ilyen ruhákat viselő nők szerepelnek, viszont arcukat kendő helyett Kant szavaival átitatott papírlapok takarják. Ha nem lenne elég, hogy muszlimok, hogy nők, még itt van Kant is… Na de miért pont ő? A nem mindennapi mellérendelés oka, hogy az alkotót – kicsit sem meglepő módon – érdekli az etika, az előítéletek formálása, leküzdhetősége. Ez egy Londonban élő szaúd-arábiai nőtől valójában szinte természetes.
Az a precíz, tökéletes illesztés azonban, mellyel hozzárendelte Kant gondolatait saját képeihez, már egyedi kifejezése szociális érzékenységének. Élénk hátterű, színekkel tarkított képüzeneteit minden muszlim és nem muszlim embernek egyaránt szánja. Célja meg is valósulhat, ha a világ bármely pontjáról érkező nyitott szemek mustrálják alkotásait, márpedig Londonban nyitottnak lenni, befogadni bizonyos színű-számú sokféleségeket nem okoz problémát a köznek. Ugyanabban a Londonban, ahol nemrég vitatémává vált a burka betiltásának ügye. Miután a franciák és a belgák így határoztak, a britek is fontolóra kívánták venni az Egyesült Királyságban élő muszlim nők dresscode-ját. Nasreen egy vele készült interjúban kifejtette, hogy ő bizony saját elhatározásából választja ezt a viseletet. Semmi szülői vagy vallási nyomás.
A muszlimokról alkotott sztereotípiák közt valahogy mindig is szerepelt a nők „rákényszerítése” a szóban forgó ruhadarabok viselésére.
Őszintén, bizonyos értelemben sokkolt, hogy van, aki önszántából dönt emellett. És egyébként is, amikor éppen nem azt mondanák meg, mit viseljen, akkor megmondják azt, mit ne… Jogosan kérdezi hát Nasreen, mi történik az önkifejezés és szólásszabadság szigetén? Ahogy kiállításának fő motívuma az arc eltakarása, az arc és az identitás közötti fals asszociáció mintegy kiragadása, kitépése a fotóból, világít rá üzenetére: minden fátyol, kendő, burka mögött más és más személyiség, egyéniség rejlik. Valljuk be, van némi irónia ebben: a világ egyik részével az a baj, hogy túlságosan elfedik a női vonalakat, míg a másik felén már lassacskán megszűnünk takarni bármit is. Utóbbi leplezetlenséget az alkotónak nem szándéka szembeállítani a muszlim viselettel saját álláspontjának védelmére, ami ebben a kérdésre-kérdéssel világban kifejezetten szép megközelítés.
Nasreen Jamal al-Lail beszédes képei megtekinthetőek 2014. februrár 18-ig, az IHRC (Islamic Human Rights Commission) Gallery-ben (Wembley, London).
Szöveg: Mező Dóra
