Akik a várost mindig fekete-fehérben látják – A Vampire Weekend új lemezének kritikája

Bicsérdi Ádám
2013.06.18., 22:09

Felnőtt, érett lemez. Általában ezt szokás mindenképpen megemlíteni az új Vampire Weekend-albumkapcsán. Ezek a jelzők a zenei kritikákban az esetek többségében az adott lemez kapcsán az ötlettelenség és az unalom szinonimáiként szolgálnak, miért lenne ez most másképp ebben az esetben is – gondoltam az első csalódott benyomásaim után. Csakhogy most úgy tűnik, tényleg nem kell összeesküvés-elméletet keresni a Modern Vampires Of The City-t szinte kivétel nélkül dicsérő írások mögött: a lemez tényleg felnőttes, és bár nem gondoltam volna, hogy ez pozitív jelző tud lenni, be kell ismerni, jó döntés volt a zenekar részéről végleg búcsút inteni az első lemez afro-indie-popjának.


Persze most ugyanaz a zenei sajtó magasztalja egekbe a Vampire Weekend érettségét, ami annak idején szépen felépítette a „gazdag, művelt, felső középosztálybeli úri ficsúrok art-popot játszanak” képet a zenekarról. A legtöbb kritika most azzal érvel, hogy lám-lám, mennyire érettek, de egyben esendőek ezek a srácok, tudnak ők igazán komoly dolgokról (hit, elmúlás, halál, és utoljára írom le: felnőtt lét) is dalt írni, és ráadásul nem is voltak olyan jómódú egyetemisták ám a sikereik kezdetén. Mondanom sem kell, felesleges a nagy hajcihő és magyarázgatás: ha annyira jó az új album, nem hiszem, hogy rászorulna a nem kért védelemre.

Az a bizonyos első lemez sem azért lett akkora robbanásszerű siker, mert a Pitchfork felkapta, vagy mert akkor ezek a húszas éveik elején járó srácok tökéletesen passzoltak a korszellembe, hanem mert az a pár dal annyi frissességgel és kevés, máshoz hasonlítható eredetiséggel rendelkezett, hogy nem lehetett nem véleményt alkotni róla. Volt, akinek túlságosan kerek és jófiús volt a dolog, más meg rajongott az újszerű hangzásért és a végre nem bugyuta dalszövegekért. Egyszóval a VW hamar megosztó zenekar lett, amire aztán csak ráerősített a második album, ami aztán végképp véleményformálásra késztetett mindenkit a kevésbé gitárorientált, hangmintákkal, auto-tune-nal, R’n’B-vel és sok egyébbel megbolondított világával. Ráadásul nagyon félreértelmezhetővé tette a sztorit az egyre csak növekvő kommerciális siker is.

Előadó: Vampire Weekend
Cím: Modern Vampires Of The City
Kiadás éve: 2013
Kiadó: XL Recordings
Honlap: www.vampireweekend.com
Értékelés: 6/10

Így aztán az első hosszabb zenekari szünet után felvett Modern Vampires Of The City nem csoda, hogy nehéz szülés volt, a nagy ambíciók pedig világosan sütnek erről a lemezről. Az ekkora akarás általában nem vezet eredményre, és a MVOTC nem is olyan fantasztikus album, mint ahogy azt sok kritika állítja, de ettől még tény: kevés ennyire sokoldalú album jött ki ebben az évben. Érezhető, hogy az Ezra Koenig-Rostam Batmanglij szerzőpáros minden tehetségét bele akarta sűríteni ebbe a harmadik nagylemezbe. Szakítva az eddigi színes-szagos külsőségekkel (elég csak a borítókat megnézni), nagyon beleástak saját magukba és dalszerzői képességeikbe. Az még csak hagyján, hogy az eddig is elég fejtörést okozó dalszövegek még látomásosabbak, költőibbek lettek, de a 12 szám között hiába keresnénk az A-Punk vagy a Cousins önfeledtségét.

Ez az említett önfeledtség, amivel a zenekart sokan azonosítják, persze becsapós, mert épp ez a zenekar egyik bevallott „trükkje”, hogy sokszor egészen szomorú témájú dalokat játszanak vidám dúrban. Ez a mostani lemezen még jobban kidomborodik, mert még a tempósabb, slágeresebb, látszólag vidámabb számok (Unbelievers, Diane Young, Finger Back) is elég komoly témákat feszegetnek (már a címek is elég árulkodóak). Alighanem a lemez kulcsa mégis a (nyilván nem véletlenül első kislemezként kihozott) lassan körbe-körbe tekergőző Stepben található: a videóban, melyben fekete-fehér New-York-i életképek adják a hátteret a feliratozott szövegnek, felfedezhető a zenekar összes célja: csak semmi felesleges színes, figyelemelterelő vizualitás; mi lenne, ha most tényleg a dalra és a szövegre figyelnénk, amely alighanem amolyan vallomás a szeretett-gyűlölt városhoz.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Sok példát említhetnék ezen kívül is, de még sokan, sokat fogják boncolgatni ezt az albumot, és ez így is van rendjén. Megijedni persze nem kell, csak sokan, köztük én is valami mást vártunk a harmadik lemeztől. De nagyon jó, hogy meg lettünk lepve, és az is jó, hogy pont ez a látszólag sikereitől jóllakott indie banda tolja a képünkbe ezeket az amúgy mindenkit foglalkoztató kérdéseket (helyes önkép, öregedés). Persze akinek már az előző lemez kísérletezgetése sem tetszett, az ezt a lemezt egyenesen gyűlölni fogja.

Egyáltalán nem hibátlan lemez a MVOTC, vannak unalmasabb részei, az első hallgatások után egyenesen rossznak találtam én is, de ahogy arra az egyik legértelmesebb általam olvasott kritika rámutat, jó, hogy végre valaki az indie-mezőnyben kicsit beengedi a nem annyira jópofa és nem annyira menő, egyszóval aggasztóbb valóságot a dalaiba. Szóval ez már rég nem a Columbia egyetem campusának aláfestő zenéje, a MVOTC egyszerűen csak egy tök okos és szerintem jó lemez, amit persze lehet gyűlölni vagy egekig magasztalni, lehet róla egy jót vitatkozni, ami azért valljuk be, elég ritka dolog manapság. Olyan ez a lemez, mint Woody Allen Manhattanjének narrátora a film nyitójelentében: újra és újra nekifut a szeretett városhoz fűződő viszony tökéletes megfogalmazásának: több-kevesebb sikerrel, de szimpatikus elesettséggel.

Címkék: , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás