Ahol még a nap is ragyog – Lovebox 2012

2012.06.26., 19:14

Az idén tizedik alkalommal megrendezett Lovebox Fesztivál zárónapjának programja gondoskodott arról, hogy az ember egy percre se unatkozzon. A hatalmas Victoria Park egy kis szegmensében zajló három napos buli a koncerteken kívül látványos díszletekkel is igyekezett hatni a közönség esztétikai érzékére.


Ilyen korán talán még sosem indítottuk a fesztiválnapot, de nem volt más választás: a Magyarországot is már megjárt Chew Lips nem sokkal egy óra után bevette a színpadot. A bemutatkozó Unicorn lemez dalain kívül felcsendült néhány új szerzemény is, köztük a dögös ritmusú Do You Chew? című legújabb single is. A változatlanul bájos Tigs rövid barna hajjal és ízléses, mondhatni elegáns öltözékben állt a közönség elé. Mind a megjelenés, mind az új dalok egy érettebb második lemezt sejtetnek.

Közben a nagyszínpadon kezdetét vette a Niki And The Dove svéd elektropop duójának energikus produkciója. A két session-zenésszel kiegészült formáció nemrégiben megjelent bemutatkozó anyagának legslágeresebb dalaival hívták táncra az egybegyűlteket. A frontnő, Malin pompommal a kezében igyekezett fokozni a hangulatot, mely az utolsó, Tomorrow című szám alatt a tetőfokára is hághatott volna- ám egy technikai malőrnek köszönhetően a mikrofon tönkrement – és az énekesnő hangjából semmit sem hallhattunk – ám ez sem szegte a végig jó kedélyű, mosolygós csapat kedvét.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Közvetlenül utánuk az immáron két lemezes Sam Sparro lépett színpadra madártollas álarcban, és vokalistáival koreográfiát előadva énekelte dalait. Egy összeszedett, jól megszerkesztett produkciót láthattunk, amelynek sikere abban rejlik, hogy hiába érződik a kemény munka, a könnyed, üde előadásmód olyan érzést kelt, mintha csak teljesen véletlenül hullámoznának egyszerre a színpadon.

Közben átsiettünk a kisebb pódiumhoz, ahol a 2010-es Groove Armada lemezen kollaboráló, majd szóló karrierbe kezdő Saint Saviour fogadott minket talpig aranyban. A tavalyi Union dalai mellett felcsendült az M83 Midnight Cityjének különlegesen, lágy feldolgozása is. Persze egy perc megállás sem volt, hiszen a nagyszínpadon a tavalyi kedvenc lemezünket készítő Rapture készülődött. Luke Jenner csíkos pólójában és suta mozgásával leginkább egy roppant szerethető jóllakott óvodást testesített meg. A rövid játékidőbe igyekeztek minél több pörgős slágert tömöríteni, így a Misfits-rajongók legnagyobb örömére felcsendült az Echoes, a legutóbbi albumról azonban csak az utolsó két szám alkalmával kaphattunk ízelítőt a Sail Away és a How Deep Is Your Love? hosszúra nyújtott, pattanásig feszülő verziójával.

A már amúgy is hatalmas hangulatot a Crystal Fighters legénysége (és lánysága) lovagolta meg: már a Champion Sound első akkordjainál teljesen megőrült a közönség. De a színpadon innen is jó volt a hangulat: az énekes, Sebastian Pringle veszett egér módjára rohangált fel-alá, de a többiek is láthatóan extázis-közeli állapotban ontották maguktól a törzsi ritmusokat és az elektronikát. A hangulat a tetőfoknál is magasabbra hágott, így a Crystal Fighters nevéhez köthető a nap legnagyobb bulija- ami tűző napon, délután 5-kor nem kis teljesítmény.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

A ’70-es években alakult legendás Chic zenekar alapító tagjai közül csak Nile Rodgers-t láthattuk színpadon, aki nemrégiben még a rákkal küzdött. Ám a mosolygós raszta úriemberen a betegségnek nyoma sem látszott. 220 wattos mosoly, talpig fehér outfit és laza boogizás jellemezte az együttes produkcióját. Időközben a brit farkas, Patrick Wolf performansza vette kezdetét a kisebb színpadon. Már az első perctől kezdve az erősítőkön vonaglott, dobálta magát. Nagyon be volt sózva, szinte egy pillanatig sem állt meg egyhelyben, állandó kontaktust tartott a közönséggel, sőt, több alkalommal be is mászott közéjük, sőt, még egy biztonsági őrhöz is hozzádörgölőzött. A Lupercalia lemez dalai uralták a szettet, így például a City című sláger is elhangzott, ám a megszokottnál sokkal elektronikusabb, lassabb és lüktetőbb verzióban. Patrick láthatóan élvezte, hogy otthon léphet fel, így beleadott apait-anyait, hogy kielégítse – szinte szó szerint- az egyébként nagyon hálás rajongóit.

Lana Del Rey koncertjét hatalmas izgalom és kíváncsiság övezte, már mindenki be volt sózva rendesen, mikor a Blue Jeans vonóshangjai felcsendültek, és színpadra lépett a művésznő. Igen, művésznő, ugyanis Lana, vagyis a kis Lizzy Grant a megtestesült amerikai álom: szemünk láttára lett a TV-showkban sután hajigazgató lánykából igazi szupersztár. Lana nem csak hogy elsajátította, hogyan kell kiállni egy olyan közönség elé, akiknek voltaképp tök mindegy, hogy elő is ad-e valamit, de megtanult bánni mind velük, mind saját adottságaival. Előadása tökéletesen ötvözte a mindig mosolygós, közvetlen sztár karakterét a titokzatos, feszültséget keltő szexi nővel. Ott van előtted egy karnyújtásnyira a maga lágy természetével, mégis úgy érzed, fejben valahol fényévekkel arrébb mélázik. Személy szerint a koncert után némi hiányérzet keringett bennem, ugyanakkor elhittem Lanának, hogy pontosan ezt akarta elérni.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

A furcsa, kavargó érzések közepette megérkezett a színpadra a csodabogár Azari & III, akik ezúttal utópisztikus Robotzsaru-ruhában sokkolták a közönség különcséghez nem szokott felét. „Bumm, a közepébe” mentalitással robbantak be a Hungry For The Power című slágerrel, és ezzel azonnal megnyerték a táncolni vágyókat.

És következett az est csillogó fénypontja, a három év után újra színpadra álló élő legenda, Grace Jones. Látványos show műsor, ötletes fejfedők és lenyűgöző energetika: Grace Jones nem csak hogy korához képest jól bírja a strapát, inkább sok huszonéves elirigyelheti tökéletes alakját, kimeríthetetlen erőforrásait, és nem utolsó sorban azt a fülledt erotikát, ami igazi díva státuszba helyezi. A kevés ember egyike, aki seggmutogatós tangadresszben is sikkes és elegáns. Tökéletes visszatérés, sőt mi több, mintha egy percre sem hagyta volna el a színpadot, olyan természetességgel énekelt, és ami még fontosabb: szórakoztatott. Elejétől a végéig, másfél órán keresztül szegeződött rá minden szempár, lankadatlan figyelem kísérte a performanszot. Tömör, aktív, és lenyűgöző volt mind Grace Jones, mind ez a verőfényes fesztiválnap.

Címkék: , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás