Addig bántotta a szemét a buszok ízléstelen üléshuzata, míg végül ruhákat varrt belőlük
Menja Stevenson, német művész munkái kérdéseket vetnek fel a valóság és a fikció találkozásánál. Legutóbbi projektjében, a Bustourban például feltűnő egyenruhákat gyártott a teljes német tömegközlekedési buszhálózat üléskárpitjainak anyagaiból, majd felszállt bennük az adott buszra, végigutazta a teljes vonalat, és árgus szemekkel figyelte az emberek reakcióját.
“A legtöbben fel sem figyeltek a köztem és az üléshuzatok közötti párhuzamra. Vajon azt hitték, hogy ez sima egybeesés? Persze volt néhány kíváncsi utas, aki tudni akarta, mi ez az egész, páran nevettek is egy jót, de az átlag csak félénken odanézett és gyorsan elkapta a fejét”– mondta projektje visszacsatolásairól a stuttgarti művész, aki 2006 óta foglalkozik behatóbban a német buszok üléshuzataival.
A Bustour alapötlete egyébként az volt, hogy láthatatlanná váljon az üléskárpitok és egyenruháinak minta-dimenziójában, de azt is fontos szempontnak tartotta, hogy a szövetek életre keljenek, és megmutassák esztétikumukat, ami valljuk be, valójában egyáltalán nincs.
Ezek a speciális anyagok ugyanis egyáltalán nem szépek, de akár tíz vagy több évig is bírják a strapát.
“Őrülten izzadtam ezekben a ruhákban, olyan volt, mintha egy lovagi páncélt viselnék. Moccanni sem tudtam, nem volt könnyű benne mozogni sem“
– mesélte Stevenson az egyenruhák viseléséről, amiknek az igénybevételt jól tűrő anyagai nem szerezhető be bármelyik méterárú-üzletben, így megesett, hogy egy-egy német közlekedési vállalatot évekig kellett győzködnie, hogy – a kereskedelmi forgalomban nem létező – textiljéből kaphasson egy keveset kísérletéhez.
Menja az anyagok utáni hosszadalmas kilincselések során azt is megtudta, hogy melyik busztársaság, mi alapján dönt arról, hogy mi lesz a hátsód alatt a tömegközlekedésben használt buszokon, és persze azt is, hogy kik ezek az emberek, és mindezt hogyan döntik el.
Van olyan tömegközlekedési vállalat, ahol például egyfajta szimbólummá vált az általuk kiválasztott és használt kárpitminta, aminek kiválasztása és legyártása 18 hónaptól akár két évig is eltarthat.
Ennyi idő kell ugyanis ahhoz, hogy mindenki fontos ember leokézza a megfelelő anyagot, aminek esztétikusnak kell lennie, a foltoknak és szennyeződéseknek sem szabad nyomot hagyniuk rajtuk, bírnia kell a gyakori és egyáltalán nem kíméletes takarítást is, ám ha utóbbi éppen valamiért elmarad, így is viszonylag tisztának kell tűnnie.
A művész hivatkozott a BBC egyik ide vonatkozó cikkére is, amiben az is kiderül, hogy a Transport for London például egy gyapjú mokett szövetet használ, amit elsősorban egy minőségi sálak és takarók készítésével foglalkozó brit design stúdió szállít be nekik. Szerintük ugyanis ez a gyapjúszövet azért is szuper üléskárpitnak, mert nehezen kap lángra, tartósabb is, mint a sima szőtt szövetek, és ha közelebbről megnézed őket, leginkább padlószőnyegekhez hasonlíthatóak.
Ha esetleg bárki kedvet kapna Budapesten is hasonló projekthez, kérjük, hogy a régi sárga villamosok kárpitjával kezdje, de addig is Menja Stevenson további munkáit erre találja.
