A vers életre kel – Versmob0411

Nem szeretek nagy ígéreteket tenni, mert sokszor a legkisebbeket sem tartom be… Ha megnézek egy globális felmelegedésről szóló filmet, ugyanúgy folyatom a csapot fogmosás közben, ha megnézek egy vágóhídról készült hatásvadász riportot, ugyanúgy eszek egy jó pörköltet. De amikor először láttam a Versmob 0411-et, elhatároztam, hogy megkedvelem a költészetet. Sőt, a kortárs magyar költészetet. A moziból hazafele tartva, cigarettafüstbe burkolózva persze felötlött bennem a gondolat, hogy oda se neki, nem fogok én most sem verset olvasni. Aztán mégis olvastam. Sokat. Mert a Versmob bizony hatásos volt. Hatásosabb, mint a töredező jéghegyekkel vagy szomorú bociszemekkel operáló világmegváltó dokumentumfilmek. Talán éppen azért, mert nem akar hatásos lenni. Nem akar megváltani semmilyen világot. Csak közel akar hozni egyet, vagy pont fordítva, minket közel vinni hozzá.

Negyvennégy költő negyvennégy percben beszél – mindenről. Az ihletről, a többi költőről, magukról, a közösségről, a közösség hiányáról, a történelmi idők óta nem változott pozíciójukról, rávilágítva… Elvárjuk, hogy legyen rávilágítás, ugye? Pedig különösképpen nincsen. Én magam mindenesetre megvilágosodtam, hogy verset kell, verset jó olvasni. Felemelkedni a költők közé, megismerni a gondolataikat és megtalálni ezen gondolatok érzelmi hátterét, ami minden emberben benne van. Mert benne kell lennie. Ha nincsen meg, nagy baj. Nemcsak azért, mert nélkülük nem vagyunk teljes emberek, hanem mert így távol állunk a költészettől, a kultúrától. Eszem ágában sincs a költők csoportját most a fellegekbe emelni, elefántcsonttornyukat még inkább felékesíteni és mindegyikre egy gigászi babérkoszorút tenni. Hiszen a film is másról szól. Talán maga a film sem tudja, hogy miről, de nem erről. Nem akar rámenni azokra a már négyszer megrágcsált és ötször megemésztett témákra, hogy szegény költők éheznek, vagy, hogy a celebek vacsoracsatákon eszik meg a kultúrát – csupán szeretetre méltó emberek szavait foglalja össze, fűzi lánccá, rávilágítva… na, mégis csak rávilágít valamire. Rávilágítva, hogy a költészet kell. És hogy költészet lesz. Néha így lélegzik, néha úgy, de életben van. Csupán talán több levegőre van szüksége. Ezt meg ki adhatná meg más, mint az olvasó.

Csak az olvasó. Mert a költőnek lehet teher a tehetség, lehet átok – ahogy ezt néhányan el is mondják – de a közönségnek csak élvezetet jelenthet. Ha életünk legszomorúbb pillanatait, legkegyetlenebb embereit is idézi fel, élvezetet ad. A költők éppen ezért könyvjelzői életünknek. A Versmob 0411 dokumentumfilmje után még egy kisfilm is rámutat arra, hogy mi erő rejtőzhet néhány szóban. A vers éltet és a vers öl. A vers egy másik világ. Hogy élhetőbb-e ez a világ, az már másik kérdés. A filmet nézve biztos választ kaphatunk rá. De lehet, hogy elég lesz egy vers elolvasása is, hogy kiderüljön. A választ szerintem sejtitek.

A Sarlós Dávid és Gyaraki Dávid közös munkája, a 44 perces dokumentumfilm és a 11 perces kisfilm ingyen megtekinthető a www.versmob.hu oldalon.

Szerző: Kanicsár Ádám András