A túlélés törvénye – The Hives: Lex Hives
A Hives-hoz 13 éves korom óta tartó szerelem fűz, amikor is új zenékre szomjazva, internet híján megvettem az első CD-met tőlük egy Lindsay Lohan-film hatására. A tinifilmekből azóta kinőttem, a zene megmaradt.
A 2007-es The Black and White Album minden tekintetben forradalmi volt a csapat életében: nevéhez híven igazi kontrasztos, kísérletező jellegű korong született. A Tick Tick Boom-ból igazi slágerdal lett, ami kétségkívül jótt tett a zenekarnak, ám sokaknak nem tetszett a stílusváltás. Bár a lemez végül jó kritikákat kapott, a most megjelent Lex Hives visszavett a kísérletezésből, ám ennek ellenére is újító elemekkel küzd a túlélésért. Bár egy nagy rajongói bázissal rendelkező zenekarról van szó, sokan visszasírják a régi albumok (Veni Vidi Vicious, Tyrannosaurus Hives) másfélperces, zúzós számait, így kíváncsian vártam az öt év után kijött új albumot.
Előadó: The Hives
Cím: Lex Hives
Kiadás éve: 2012
Kiadó: Disque Hives
Web: The Hives hivatalos
Értékelés: 7/10
Némi előzetest már kaphattunk a Lex Hives-ból: a 1000 Answers a FIFA 2012-ben jelent meg először, a Go Right Ahead-ból single lett, és már a 2010-es fesztiválokon is hallhattunk pár számot az albumról. Újdonság, hogy elszakadva az Interscope kiadótól, a saját, Disque Hives nevű kiadójuk gondozásában jelent meg az anyag, mely többek közt már a Red Hot Chili Peppers-szel is dolgozó Grammy-díjas Andrew Scheps, és a Queens of the Stone Age-frontember Josh Homme közreműködésével készült.
A nyitó Come On! lényegében egyetlen mondat ismétlésével melegít be, méghozzá sikeresen, a kellő hangerő mellett kizárt, hogy a végére ne csatlakozzunk be, és hogy ne kelljen ismeretlen számmal folytatnunk, ezután következik a Go Right Ahead. A szaxofonosok bevonása nagyon izgalmas és okos döntés volt a Hives részéről, olyan színt mutat meg a zenéjükben, amit még nem láthattunk, szerencsére nem ez az egyetlen szám, melyben megjelenik a háromfős „erősítés”. A 1000 Answers-ről is tettem már említést, a két percbe sűrített tempós, pattogós zúzás garantáltan a füledben marad pár napig, bár biztosan ez is volt a cél, nem véletlenül ez az első nyilvánosságra hozott dal az albumról.
A következő I Want More nekem kakukktojás, ez az egyetlen szám, amit mindig áttekerek, pedig nem ezt érdemelné, de valahogy ebből a stílusból hallottam eleget az előző albumon. A Wait a Minute-tel már találkozhattunk különböző élő felvételeken, már a megjelenés előtt sokat játszották, nem véletlenül. Fülbemászó, igazi fesztiváldalról van szó, ám ha fesztiválhangulat, akkor a pálmát a következő szám viszi, a Patrolling Days. Már most le merem fogadni, hogy egy jó ideig minden Hives koncert ezzel a számmal fog zárulni, emlékszem, már a Szigeten is játszották, és olyannyira betalált, hogy két évig vártam a stúdióverzióra. Ez a zenekar történetének leghosszabb száma (kereken 4 perc), a hangulat azonban magával ragad, így ez nem tűnik fel.
A Take Back The Toys akár a Veni Vidi Vicious-ön is megjelenhetett volna, így azok, akik a régi albumaik hangulatát hiányolták, ezt imádni fogják. A Without The Money egyike a két percnél rövidebb számoknak, és nem csak ebben rejlik a különlegessége: az orgonakíséret és a „hajnali kettőkor fél üveg whiskey után énekelek az utcán”-stílusú klasszikus Howlin’ Pelle Almqvist-visítás elegye legalább annyira érdekes, mint az előző albumon riogató Puppet On A String. Csupán pár másodperccel hosszabb a következő These Spectacles Reveal The Nostalgics, mely gép előtt ülve is ütemes felsőtestrángásra késztet. A lassú intróval kezdődő, majd ütős ritmusokba átmenő My Time Is Coming igazi single-dal, mely alatt szinte látjuk a kissé flúgos, jelenleg frakkban, cilinderben és palástban megjelenő csapattagokat. Az If I Had A Cent klasszikus Hives-szám, méghozzá a lehető legjobbik fajtából, rövid, de velős, semmi nem hiányzik belőle.
A záró Midnight Shifter-t megjelenés óta ronggyá hallgattam, és ezzel mindent elmondtam. Az album második leghosszabb dala egy szaxofonnal kísért tisztelgés a régi idők rock and roll-ja előtt (nem lehet véletlen a címbeli utalás Buddy Holly-ra), ami nekem, a nagy Little Richard-rajongónak a szívem közepébe talált. Tipikusan olyan számról van szó, amire a hatvanas évekbeli amerikai érettségi bálokon táncoltak a brutálisan begöndörített hajú fiatalok, és már láttam is magam előtt a fényes, kék öltönybe öltözött Hives-tagokat. A zenekar gitárosa, Nicholaus Arson később azt nyilatkozta, hogy ez a szám olyan, mintha ők lennének a „rock and roll Temptations”, akik a legtöbbször fényes, kék öltönyben léptek fel, így nem is gondoltam olyan merészet.
Amikor először meghallgattam a Lex Hives-t, éjjel fél 1 volt, és kezdtem kétségbeesni, hogy ez most nem lett az igazi, ám azóta a tény, hogy az album felváltva szólal meg a család különböző tagjainak a szobájából, megnyugtatott. A Hives nálam túlélte a próbát.
