Franciaország 8 legszebb és legjobb színésznője egy filmben, egy háztartásban, amelyben bárki gyilkos lehet. Francia humor, kis borzongás és egy férfi.
A történet Robert Thomas azonos című színművére épül, és középpontjában nyolc, egymástól különböző, mégis, adott helyzetekben sorsközösséget vállaló nő áll, a kiskamasztól az idős nagymamáig. Mind egyetlen ember életének meghatározó szereplői: a feleség, a sógornő, az anyós, a nővér, a lánygyermekek, a házvezetőnő és a szobalány. Férfiak csak az említés szintjén szerepelnek a filmben, kivéve a ház urát, aki villanásnyi időkre ugyan, de meg-megjelenik.
Az ötvenes években járunk, egy család karácsonyi összejövetelre készülődik – ezt az idillt zavarja meg a családfő hirtelen halála; holtteste a szobájában hever, és a gyilkos szabadon garázdálkodhat a világtól elzárt kúriában. A fiatalabbik lány (Ludovine Sagnier) nyomozást kezdeményez: a tettes csakis közülük kerülhetett ki, és senki se hagyhatja el a házat. Ebből az izgalmas alapszituációból hozza ki a nyolc díva, amit lehet: túlkarikírozott szerepek, hazugságok láncolata és titkok, melyekről végül úgyis felgördül a függöny.
A kitárulkozást minden szereplőtől egy-egy táncos-énekes betét biztosítja – hasonló próbálkozást már a rendező Vízcseppek a forró kövön című filmjében is láthattunk, és, aki látott már Ozon-filmet, tudja, hogy a színésznagyságok itt most egészen finom eszközöket használnak az események felgöngyölítésére.
A rövid magánszámok a jelenetek szerves részei, mivel a dalokban elhangzottak a történetet lendítik előre, ám a koreográfiák, a világítás és maga a hirtelen dalra fakadások abszurditása a filmet a musical műfajától igen távolivá teszik – inkább sanzonos betétdalok ezek, Ozon újabb tisztelgése a francia nők, például Marie Laforet, a Mon amour, mon ami eredeti előadója előtt.
Hogy valóban Agatha Christie-féle krimit látunk-e, az kiderül a cselekmény előrehaladtával: kriminek – talán épp a táncos jelenetek miatt – túl komolytalan, azonban a sablonosnak tűnő karakterek ellenére sajátos mélysége van a filmnek. A szereplők lassanként mind megmutatják másik (vagy épp harmadik, negyedik) arcukat, s meghallgatván minden hazugságot és mentséget, amivel tetteiket igazolják, lassanként kezdjük megérteni a különböző nőtípusokat, motivációikat, és cselekedeteik minden mozgatórugóját.
Ozon amerikai kollegáját, Todd Haynest (Távol a mennyországtól) megelőzve idézi meg az ötvenes évek „sirkiánus” melodrámáinak hangulatát, csakhogy ő a társadalmi problémák aktualizálása helyett a kecses formához könnyedebb tartalmat rendel, és olyan camp melokrimit alkot, melyet a legszigorúbb homofóbok is derűsen ülnek végig. A film láttán egyeseknek a Szomszédok kamerába mondós őszintesége, másoknak a Csinibaba nosztalgikus múltidézése juthat eszébe, Ozon rendezői életművének ismeretében azonban nem kétséges, hogy a 8 nő nem mellényúlás, hanem tetszetős ujjgyakorlat.
Szöveg: Varró Eszter
Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.