Nagy Daniella
2019.09.5., 20:15

“A szabadság korlátlansága az ember legfontosabb minőségévé vált” – Fabricius Gábor-interjú

Több száz nevezésből 16 projektet válogatott be a 2019-es Torino Film Lab az őszi workshopjára, köztük az egyedüli magyar projekt Fabricius Gábor Rule (Rend) munkacímű nagyjátékfilmterve, melynek témája a természet és ember kapcsolatának drámája és az ember szabadságának korlátlansága. A világ legrangosabb forgatókönyv-fejlesztő workshopján résztvevő forgatókönyvírók és rendezők egymás és neves európai szakemberek előtt mutatják be, majd fejlesztik az új filmterveiket. Ennek kapcsán interjúztunk  a rendezővel.

A Torino Film Laben csapatmunkában fejlesztitek a forgatókönyveket. Ilyenkor mennyire áll fenn annak a veszélye, hogy a sok különböző nézőpont miatt elvész a film általad fontosnak tartott jelentése?

Csak akkor szabad belemenni csapatmunkába, ha az ember már látja, mi a számára legfontosabb, legértékesebb kérdés a filmben. Olyan ez, mint egy beszélgetés. Ha elmész egy házibuliba, és addig beszélsz, amíg meg nem unnak, az nem dialógus, és az sem jó, ha hallgatsz, és nem jön felőled impulzus. Egy jó workshopon olyan, egészséges dialógus jön létre, amely segít kibontani a számodra legfontosabb kérdést. Marad sok minden abból a filmből, amit viszek magammal, és rámutat arra, hogy melyik filmet nem akarom elkészíteni. Ez az egyszerűsítés, desztillációs folyamat az, amelynek a végén létrejöhet az esszencia, szerencsés esetben.

 
 

Miként fogalmazódott meg benned a Rule forgatókönyvének ötlete?

Egy film aktualitások és örök érvényű kérdések közé van kifeszítve, és amikor észreveszem az aktuálisban az örököt, akkor kezdődik el bennem a történet. A történelem során a társadalmilag kiszolgáltatott csoportok kizsákmányolása zajlott, az utóbbi száz évben ugyanilyen kiszolgáltatott a természet is.

Erőszakot követtünk el a bolygón, ami nem jogi személy, így nincs semmiféle jogi képviselete, és az ember ezt használja ki. Ha ez egy mítosz, akkor az, ami folyik, az isteni rend ellen való lázadása az embernek.

A Föld, ez a sokkal nagyobb élőlény más nyelven szól, amit nem értünk, miközben a jelenleg zajló kizsákmányolás kárvallottja. Ez a beteg kapcsolat érdekel, illetve találtam egy olyan, kinematikusan is értelmezhető eseményt, amitől filmmé válik. A cselekménynek azonban túl kell mutatnia önmagán, hogy olyan értelmezési keretet adjon, ami több, mint történet, így tudássá válhat.

Milyen eseményben találtad meg a mítosz lehetőségét?

A vörösiszap-katasztrófában, ezen keresztül a cserbenhagyás-mohóság-szabadság motívumában, amelyről nem mondhatjuk, hogy egyértelműen aktív cselekmény, bűntett vagy agresszió, de végül is – és a jog is így foglal állást – ez is egyfajta bűncselekmény lehet. Ez az alapmotívum a történet kulcsa. A cserbenhagyás, a gondatlanságból elkövetés és ezen keresztül egy kapcsolat felbomlása.

Egyszerre hány oldalról érdemes megközelíteni egy ilyen mély témát?

Minél bonyolultabb valami, annál rosszabb. A történetnek nagyon egyszerűnek kell lennie cselekményszinten, de olyan dimenziókban is játszódnia kell, amelyek láthatatlanok, így a nézők előtt vagy megnyílnak, vagy nem. Így megemelkedik az amúgy mindig nehézkes sztori, és a mítosz tárul elénk, nem valami földi, nehézkes jelenet.

A vásznon zajló cselekménysornak kimondatlan jelentései is vannak. Ezek láthatatlan formák, amelyek jelen vannak a történetben akkor is, ha azt valaki csak egy akciófilmnek látja.

Ahogy Esterházy Péter mondta: az olvasóért nem tudok felelősséget vállalni.

 
 

Alkotóként hogy tudsz akkora távolságot tartani a film és önmagad között, hogy ne vessz el a történet részleteiben, és egységesen lásd az egész képet minden dimenziójával együtt?

Nagyon sokat rajzoltam még a sikertelen Képzőművészeti Egyetemi felvételimhez. Ahhoz, hogy jól le tudj rajzolni egy aktot, egyrészt tisztában kell lenned az anatómiai szerkezettel, az izmok felépítésével, másrészt időnként félre kell tenned a munkát, hogy később friss szemmel lásd, mi nem stimmel. Az idő és ez a friss szemmel való ránézés fontos aspektus, éppúgy, ahogy ebben az esetben az alkotótársak is. Újra kell vizitálni azt a teret és terepet, amelyen dolgozunk, és erre lesznek jók a torinói workshopok. Teljesen más kulturális háttérből érkező emberek fognak ránézni a tervre szűz szemmel, és szűz kérdéseket fognak feltenni.

Minél több ilyen nézőpont fogalmazódik meg a történetről kérdés formájában, annál stabilabban áll a lábán, univerzális jelentésszintekre jut. Zsigeri szinten kell érthetővé válnia azok számára is, akik nem ismerik a vörösiszap-katasztrófát, és az egészet „csak” egy árvíznek látják.

Mást jelent a víz vagy árvíz motívuma egy zsidó-keresztény gyökerekkel rendelkező ember számára, és mást egy buddhistának, akinek a hite szerint a víz egy saját istennel rendelkező, kommunikáló, a görög mitológiában megjelenő Poszeidónhoz hasonló entitás. A víz és az ember furcsa, kettős viszonya is érdekel, miszerint el tud törölni minket, de nélküle szomjan halunk.

A kollektív ismereteink és tapasztalataink gyökeréig kell lehatolnod forgatókönyvíróként ahhoz, hogy mindenki számára egyaránt érthetővé váljon a történet?

Ha belegondolsz, a babák táplálkozása a női mellből egy zsigeri, ösztönös cselekedet, ami alapvetően meghatározza a szülő és a gyerek kapcsolatát. A folyadék éltető ereje van ebben a kapcsolatban, ahol az anya a biztonság és egyúttal a természet is. A folyadék ősi emlék mindannyiunk számára. Ez a film akkor hat, ha arra kérdezek rá, ami a nézőben zajlik, ami az ő emlékeihez kapcsolódik. Nárcisztikus helyzet, amikor a film és az alkotó saját magáról akar beszélni.

Szerintem a filmnek elsősorban a néző gondolatairól, a benne (is) meglévő félelmekről, vágyakról, boldogságról és undorról kell, hogy szóljon. Így a néző a film részévé válik, és a film már nem a vásznon zajlik, hanem benne, de akkor az valójában már nem film, hanem a képzeletnek valamiféle triggerelése, egy nagyon személyes élmény.

Ezek azok a filmek, amelyek után nem nagyon tudsz megszólalni, mert a te történeted is volt. Ezt nehéz létrehozni, szinte nem is tervezhető.

 
 

Olyan ez, mint a konceptuális művészet, ahol a mű csak kiindulópont, a lényeg a nézőben történik meg?

A kérdés az, hogy miként tudok másban megtörténtté tenni dolgokat azokkal az eszközökkel, amelyek a rendelkezésemre állnak, úgy, hogy a nézőben a már meglévő élményekre támaszkodjam. Az anya, a tej és a gyerekkor mindenki számára olyan jelentést hordoz, amire egy pohár tiszta vízből is visszavezethetünk. A víznek ma nincs értéke, bármelyik boltban vehetünk egy fél literes ásványvizet behűtve, szénsavasan, szénsavmentesen vagy ízesítve.

Ez a fajta szabadon tékozló luxus példátlan az emberiség történetében. Itt az a kérdés, hogy minek a hiánya az, ami ide vezetett? Tudatlanság vagy a gondatlanság, vagy a szabadság rosszul értelmezett fetisizálása?

A luxus ráadásul tetten érhető az élet sok más területén is, elég, ha arra gondolunk, hogy kétszáz évvel ezelőtt még többgenerációs családok éltek együtt, majd a húszas, harmincas, ötvenes évek során szétköltöztek. A rendszer szintű, pazarló jólét olyan szintet ért el a világnak egyes részein, hogy mindenki egy ötven négyzetméteres lakásban él egyedül, saját mikrohullámú sütővel és mosógéppel, ami olyan kérdéseket feszeget mint a család, az együttélés, az elfogadás, a felelősségvállalás és mindez hogyan függ össze a tékozlással, szabadsággal?

Az iránymutatás hiánya is közrejátszik abban, hogy látszólag céltalan habzsi-dőzsi megy?

A habzsi-dőzsi eleve egyfajta iránymutatás.

A szabadság korlátlansága az ember legfontosabb minőségévé vált. Ez bizonyos értelemben annak a nagy, globális és helyi kapitalista gazdasági konstrukciónak az érdeke, ami azt mondja, hogy akkor vagy önmagad, ha fogyasztasz, márpedig úgy és azt, ahogy és amit akarsz, mert ebben teljesedhet ki a szabadságod.

Hol a határ a szabadság és a tékozlás között? A jogaid mellé csak azt nevezi meg kötelességnek, hogy dolgozzál, és fizesd be a felvett hiteleidet, de semmiféle társadalmi, családi vagy emberi norma nem jelenik meg a szabadság normája mellett a másság tiszteletét leszámítva, ami amúgy mozgósító identitáspolitika, nem a rendszer valódi értékrendje.

Sokszor felmerül a kérdés, hogy érdemes-e gyereket vállalni ebben a világban. Mi a véleményed erről?

Úgy gondolom, hogy ez egy önfelmentő kérdés. Vajon fölmerült-e ez a kérdés dédnagyanyáink életének időszakaiban, amikor világháborúk dúltak? A gyilkolás és kataklizma közepette nem volt számukra kérdés, hogy vajon szüljenek-e, hiszen itt vagyunk. Ez nárcisztikus és egoista megközelítése az életnek, ahol bizonyos emberek gyakorlatilag nem akarnak időt és energiát szánni arra, hogy felneveljenek egy vagy több gyereket, nem akarnak erőfeszítést tenni annak érdekében, hogy továbbörökítsék a tudást, amelyet ők is kaptak, és amiért felelősek.

Végső soron teljesen nihilista-destruktív állapotot hozott létre a multinacionális-globális kapitalizmust támogató életstílus-diktatúra.

 
 

A nagyvállalatok szerepe miben mutatkozik meg?

Globálisan és helyi szinten is rajta tartják a mutatóujjukat az emberiség torkán. Ez egy 1984-szerű, furcsa diktatúrához hasonlít legjobban, ahol tömegeknek nincs lehetősége arra, hogy diskurzusokat kezdeményezzenek, mert rögtön extrémnek, társadalom- és szabadságellenesnek nevezik őket, ha kérdéseket tesznek fel. Miközben ezek a nagy korporációk úgy zsákmányolják ki a Földet és ezen keresztül a bolygó lakóit, ahogy jólesik nekik. Egy dolog, hogy szeméttel van borítva a tenger, és egy másik a károsanyag-kibocsátás és a globális felmelegedés.

A teknős orrából kilógó szívószálnak és a Celsius-fok emelkedésnek alig van köze egymáshoz, és mégis valami olyan furcsa hisztéria alakult ki mindenből mára, ami mintha irányított lenne. Ugyanis arról nincs szó, hogy mely globális nagyvállalatok felelősek a Föld klímájának és ökoszisztémájának tönkretételéért.

Én értem, hogy ami történik, szörnyű, de nem a teknőst kéne mutogatni, hanem a gyárakat és a márkákat, amelyek létrehozzák az iszonyat mennyiségű műanyagot, vagy kibocsáthatják a káros anyagot, mert a törvényhozás lehetőséget ad arra. Sokan arról beszélnek, hogy apró lépésekkel tudunk tenni a probléma ellen, mondván, hogy ezt az egészet mi, emberek tartjuk életben, de ez nem igaz. Azok a jogszabályok tartják ezt életben.

Mit gondolsz, mi lesz ennek az egésznek a végkimenetele?

Az, hogy előbb vagy utóbb elő fog lépni valaki, és ennek az elképesztő hype-nak a közepén azt fogja mondani, hogy „megoldom a problémát, szavazz rám.”

Az emberiség jelenleg súlyos csapdahelyzetben van, a kapitalizmus foglyul ejtette. Azért van ekkora szorongás, mert az emberek nem látnak kiutat, és itt jön be a képbe a Stockholm-szindróma, az „én is hibás vagyok” gondolat.

Én tudom, hogy nem vagyok azért hibás, hogy a jelenlegi gazdaságpolitikai világrend, a liberális kapitalizmus gyakorlatilag mindent megenged, minden formában. Hol vagyok én azért hibás, hogy a boltok tele vannak műanyag flakonos és zacskós mindenekkel, hogy csak gázzal működő fűtési rendszereim vannak, és hogy csak benzines autót tudok tankolni, mert az elektromos autó szinte elérhetetlenül drága? Ott, hogy milyen politikai elit hozza a törvényeket, bár az is igaz, ezeknek a gazdasági eliteknek a zsebében van a teljes média, amin keresztül bármit meg tudnak magyarázni az embereknek, bármilyen módon. Ez egy nagy és komplex probléma, és nem gondolom azt, hogy ezt az emberiség nagy része érti.

Mit tehet ilyenkor egy alkotó az emberiségért?

Azt, hogy felveti ezeket a kérdéseket egy könyvben, filmben vagy más jellegű munkában. Szerintem egy alkotó csak akkor szólaljon meg, ha hitelesen tudja tenni, különben a munka hazug lesz, és ezt érezni fogja a néző, még akkor is, ha fel van hype-olva, és ez a hazug hang ketrecbe fogja zárni a munkát.

Egy alkotó akkor tud hiteles lenni, ha olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek belőle jönnek létre, és ebből az egyszeri és megismételhetetlenből próbálja megnyitni a munkát az univerzális felé.

Számomra nem azért volt érdekes a vörösiszapügy, mert többen meghaltak, bár ezt szörnyű így kimondani. Abban láttam a dolog valódi drámáját, hogy ez emberi mulasztásból elkövetett módon jött létre azért, mert a profitszerzés és a kapzsiság sokkal fontosabb volt annál, hogy elegendő pénzt ráköltve biztonságossá tegyék a gátakat. Ráadásul nem vagyok biztos abban, hogy ennek az indirekt elkövetői megértették, hogy ez a dráma valójában az övék. Amikor ez megérintett, még nem tudtam, hogy a történet a Föld tönkretétele kapcsán fog eszembe jutni.

 
 

Címkék: , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás