Kocsis Panna
2018.01.22., 19:16

A sorozat, ami akkor jött, amikor senki nem számított rá, és csak remélni tudjuk, hogy nem lesz folytatása

Bár Angliában már tavaly sugározta a Channel 4, idén januárban a Netflixnek köszönhetően végre hozzánk is megérkezett a The End of the F***ing World, azaz egy erősen szociopata hajlamú fiú és egy különc lány története.

The End of the F***ing World

Elsőre akár átlagosnak is tűnhet ez a párosítás, sokan, sokféleképpen dolgoztak már fel ehhez hasonló témákat, ám ennek a sorozatnak a karakterei, zenéi, sötét humora és elragadó indie hangulata kiemeli a többi hasonló alkotás közül. Nem is beszélve a maximum 25 perces részekről, amelyek tökéletesen a mai ember életritmusához vannak igazítva.

A sorozat egy meg nem nevezett londoni külvárosban játszódik, de ezen kívül minden olyan benne, mintha a nyolcvanas évekbeli Amerikában járnánk. Egyik főszereplője James, a szociopata fiatal srác, aki kisállatokat gyilkol, és akinek annyira nincsenek érzései, hogy forró olajba mártja a kezét, hogy végre érezzen valamit. Megismerkedik Alyssával (Jessica Barden), egy szintén különc, ám közel sem ennyire érzéketlen lánnyal, akire James potenciális első emberi áldozataként tekint, ezért közel engedi magához.

A két, bajos családi háttérrel rendelkező tini együtt menekül a családjuk elől, a világ elől és minden elől, ami az eddigi életüket meghatározta.

A Jamest alakító színész, Alex Lawther tökéletesen ügyel arra, hogy a karaktere egyetlen pillanatra se tűnjön normálisnak, ennek ellenére mégis történik személyiségfejlődés, ami nagyon fontos üzenetet hordoz: a bekategorizálás és a sztereotípiák létjogosultságát tagadja. Ugyanis az eleinte menthetetlennek tűnő fiú a sorozat végére egy szerethető sráccá növi ki magát. Azzal, hogy Alyssa gondolatait is megismerhetjük azáltal, hogy ő is narrál, sokkal árnyaltabbá válik a kettejük közt kialakuló románc, ami egyszerre különc, és mégis olyan, mint a legtöbb tiniszerelem.

The End of the F***ing World

A sorozat egy közepesen ismert képregényen alapul, ami random módon csak megtetszett a rendezőnek egy képregényboltban.

Bár a megvalósítás sok mindenben eltér az eredeti műtől, a szimmetrikus, látványosan képregényes képbeállítások, a vicces vagy éppen megható belső gondolatok narrációi egy-egy szituációval kapcsolatban, vagy az epizódok, amik 18-22 percesek, és tényleg alig hosszabbak, mint elolvasni egy 30 oldalas képregényt, erősen hajaznak a mű eredeti műfajára.

Sok szempontból nagyon eltalálták ezt a sorozatot. Akkor jött, amikor senki nem számított rá, olyan jól felépített és szépen lezárt, (éppen ezért nagyon kérünk, kedves Netflix, a siker ellenére se legyen második évad), hogy talán még azok is beleszeretnek a hangulatába, akik alapból nem szeretik a néha véres vagy a kicsit brutális hangulatát az ilyesmi sorozatoknak. Ha eddig nem sikerült meggyőznünk, legyen a sorozat elképesztően magas értékelése (Rotten Tomatoes– 100%, IMDb – 8,4) az, ami miatt megnézed.

És a zenék. Na a zenék, amik szintén nagyban hozzájárulnak a sorozat felejthetetlenségéhez. A legtöbb szám egy-egy szomorú ballada az ötvenes, hatvanas vagy éppen hetvenes évek zenei krémjéből, amik jobban nem is passzolhatnának a sorozat sötét, borús hangulatához. Itt meg is hallgathatjátok.

Címkék: , , , , , ,

/ Követem a magazint!