László Csenge
2019.09.6., 19:01

“A sokszínűségünk az, ami bandaként igazán értékessé tesz bennünket”- The Darkness-interjú

A korai kétezres évek rock ‘n’ roll revolúciójának élharcosai már kibiztosították következő bombájukat a rendkívül személyes perspektívát tükröző Easter Is Cancelled című nagylemez képében. Az érkező album részleteibe a The Darkness gitárosa, Dan Hawkins és basszusgitárosa, Frankie Poullain avattak be minket, akik mindemellett a tőlük jól megszokott szürreális humorral átitatott hangvételben meséltek műfajalkotó dokumentumfilmjükről, az önbizalom ingoványos talajáról és működésük kulcsáról csaknem 20 év távlatában.
For the English version of this interview, please scroll down!

Azt valljátok, hogy ti vagytok a világ legepikusabb bandája, méghozzá azért, mert nektek vannak a legepikusabb rajongóitok. Ennek tükrében fel tudnátok idézni, mi volt a legemlékezetesebb tett vagy éppen ajándék, amelyet egy The Darkness-fanatikustól kaptatok?

Dan Hawkins: Az egyik kitartó rajongónk faragott nekem egy keresztet körülbelül 15-16 évvel ezelőtt, amit a mai napig hordok. Először aggódtam kicsit, mert csak úgy ideadta nekem ezt a kis barna dolgot, és olyan furcsán vette ki magát az egész. Aztán gyorsan realizáltam, hogy csak egy darab fáról van szó, és azt gondoltam, ez egy igazán kedves gesztus.

Frankie Poullain: Én egyszer kaptam egy válogatást Vladimir Nabokov szerelmes verseiből. Elég édes, nemde?

 
 

A banda élete pedig az utóbbi időben alaposan felfordulhatott, tekintve, hogy évek óta, akár a legintimebb pillanataitokban is kamerák vesznek körül benneteket. Milyen periódusban tart a Darkumentary forgatása? Látjátok már a folyamat végét?

F. P.: A forgatás négy éve zajlik már, maga az anyag pedig egyre feltáróbb jellegűvé válik. Eleinte hajlamosak voltunk megbújni a kis ostobaságok, a humor és a szarkazmus mögött, de most, hogy ennyi ideje körülvesz minket a forgatás – nemrég még 400 órányi nyersanyag volt, mostanra valószínűleg 450 -, bőven adódott olyan alkalom, amikor megfeledkeztünk önmagunkról. Ezeket a felvételeket a rendező nagyszerűen felhasználta arra, hogy bemutassa a személyiségünk mögött rejlő igazságot, beleértve azokat a gyengeségeket, amelyek az emberi lélek melegében rejtőznek.

Összességében hogyan éltétek meg a négy évig tartó forgatás élményét?

F. P.: Elsőre kissé irritáló, és időbe telik, mire hozzászoksz. Valószínűleg ezért is tartott olyan hosszú ideig. Szürreális humorérzékünk van, és alkalmanként elég végletes is. Amikor forognak a kamerák, kissé idegessé válunk, mert az emberek bármikor kivehetik a szavainkat a felvett jelenet kontextusából, és teljesen átértelmezhetik. Manapság ez gyakran előfordul.

D. H.:

Elég vicces és bonyolult a működésünk, mert egyáltalán nem vesszük magunkat komolyan. Karakterekbe bújunk, néha már egészen lököttekbe. Lényegében azt tudnám mondani, hogy az esetek 98 százalékában képtelenek vagyunk komolyságot színlelni.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Akár azt is állítanád, hogy teljesen más karaktert veszel magadra, amikor forognak a kamerák, vagy éppen színpadra lépsz, mint mondjuk a hétköznapjaidban?

D. H.: Igen, így gondolom. Igazából csak akkor érzem magam hitelesen magabiztosnak és normálisnak, amikor a színpadon állok, a gitárommal a kezemben. Néha, amikor ez az élmény nem annyira jó, valami gond van a hangosítással, vagy egyszerűen nem elég lelkes a közönség, az őszintén borzalmas érzés. Az egyetlen alkalom, amikor igazán önmagadat adhatod, és mondjuk még csak nem is élvezed.

A testem csak akkor érzi jól magát, ha gitár van rajta. Meg igazából furcsán is nézek ki nélküle.

A dokumentumfilm készítését megelőzően – sőt, még egyidejűleg is – ontottátok magatokból klipeket, amelyek különleges és abszurd atmoszférájukkal messze kiemelkedtek a kétezres évek sztenderdjei közül. Melyik videó forgatásához fűződnek a legkedvesebb emlékeitek?

F. P.: Számomra mindenképpen a Growing On Me élményéhez, mert az egész nagyon szórakoztatóan és könnyedén ment. Néha az is előfordul, hogy nem válnak valóra az elképzeléseink, mert annyira túllelkesedünk és olyan sok ötletünk van, hogy szinte már képtelenség mindent egyetlen videóba sűríteni. Nagyon nehéz strukturálni ezeket a hirtelen jött gondolatokat, és emiatt gyakran keveredünk konfliktusba a klip rendezőjével is. Azokban a korai időkben, amikor a Growing On Me videóját is készítettük, teljesen egy hullámhosszon voltunk. Eléggé koncepcionális volt, ugyanakkor nagyon vicces és abszurd is, köszönhetően annak a Pterodaktilusznak, amely az űrhajóval szeretkezik. Ez egy olyan dolog volt, amit mindenképp szerettünk volna átadni.

D. H.: Azt hiszem, az idő múlásával mi és a rendező is egyre jobban hajlunk a túlgondolásra.

Visszatekintve azokra az igazán korai napokra, akár a Growing On Me esetében, tényleg csak fogtunk egy nagy üveg vodkát, lementünk a közeli pubba, és iszonyatosan nagyokat nevettünk, miközben kitaláltuk a legőrültebb ötleteket.

Az volt az igazán jó Alex Smithszel kapcsolatban – akivel az összes kezdeti videónkat készítettük -, hogy kifejezetten próbálta az összes ötletünket beletenni a kész verzióba. Őszintén, ebből tudtunk igazán sokat tanulni, mert nem volt benne semmi túlgondolás, semmi napirend. Egyszerűen azt adtuk, ami jött, mindenféle mögöttes szándék nélkül. A gitárszólónál például, ha jól emlékszem, az én ötletem volt, hogy a gitár Excaliburként emelkedjen ki a vízből, csak mert szeretem a középkori dolgokat.

F. P.: Valóban, a legjobb videóink mind egészen gyermekiek.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Április környékén el is készültetek az új lemezzel, amelyet akár már ősszel kézhez kaphatunk. Frankie személyes elmondása és a promóvideó alapján az Easter is Cancelled munkásságotok legegyedibb és legkiemelkedőbb darabjának ígérkezik. Mi inspirált benneteket arra, hogy barokkos elemeket csempésszetek a hangzásvilágba?

F. P.: Ez csak a természetes esszencia. Tél volt, és azt hiszem, akadt egy kis felfordulás az életünkben, legalábbis két bandatag életében.

D. H.: Nemrég ráébredtem, hogy minden egyes alkalommal, amikor télen írunk, ez történik. Ahogyan elkezdünk kijönni az évszakból, a zenénkkel próbáljuk kicsit felvillanyozni magunkat. Szóval a mi esetünkben az album hangzására az időjárás alapvető hatással bír.

A lemez borítóján a keresztre feszítés jelenetét írtátok át, modern szuperhősökként megváltoztatva a történelmet. Honnan jött az ötlet a lemez rendhagyó koncepciójához?

F. P.: Minden egy egyszerű szófordulattal kezdődött, egy kifejezéssel. Éppen e-mailen keresztül folyt egy levelezés, amikor a menedzser azt írta: “Easter Is Cancelled”. Erre az első reakcióm az volt, hogy “várjunk csak, ez nem pont úgy hangzik, mint egy albumcím?” Erre Justin (Hawkins, a zenekar frontembere – a szerk.) rögtön küldött egy képet valakiről, aki éppen széttör egy feszületet.

D. H.: A végleges alkotás, amelyet felhasználtunk az albumborítóhoz, már kissé átfogóbb és széleskörűbb, mint az eredeti elképzelés, amely tényleg csak Jézust ábrázolta volna, aki azt mondja: “cseszd meg!”, és letöri a keresztet.

Az Easter Is Cancelled egyfajta alternatíva arra, hol tartanánk, ha Jézus életben maradt volna. Az emberek hasonlóképpen irányítanák ma a világot? Vajon minden rettentően borzalmas dolog ugyanúgy bekövetkezett volna?

 
 

F. P.: Rengeteg kérdést felvet az emberekben.

D. H.: Igen, és tulajdonképpen elég pozitív értelemben. A legtöbben gyakran negativitással asszociálják, pedig valójában pont az ellentéte.

F. P.: Az album gondolatokat ébreszt bennem a történelem legapróbb részleteivel kapcsolatban, amelyek végtére hatalmas hatást gyakoroltak a népek sorsára. Ha csak a keresztre feszítésre gondolunk, mint kialakult habitus, ez is elég erősen tükrözi az emberi lélek mentalitását. A világ ekvivalens részein egyértelműen azon mentek keresztül az elődeink, mint mi napjainkban, de ha elvonatkoztatunk a nyugat tudományos fejlettségétől, technológiájától és kényelmétől, láthatjuk, hogy az emberek gondolkodásmódjuk szerint itt is egyértelműen csak próbálják manipulálni egymást.

D. H.: Olyan érdekes, hogy a szociális hálózatok rengeteget könnyítettek az élet dolgain, ugyanakkor ennek az egésznek van egy ilyen különös hatása, amely megkönnyíti, hogy a világ idiótái megtalálják egymást.

F. P.: Teljesen egyetértek. A technológia egyaránt felgyorsítja a negatív és a pozitív tényezőket, így minden túlzásokba esik, mindeközben emberi felfogás semmit sem változik. Pontosan ez az a komponens, amellyel a technika előrébb tart bármelyik tudománynál.

A pszichológia még csak 130-140 éves, szóval még magunkat sem tudjuk igazán megérteni. Ezért vagyunk képtelenek korlátozni a modernizáció fejlődését, illetve a technológia káros faktorait.

 
 

Ezek szerint ismét egy meghatározó lépés előtt állunk, amely komoly mérföldkő lehet a banda életére nézve. Lassan két évtizede vagytok a szakmában – ennyi idő után éreztek még kétségeket, mielőtt publikáltok ennyire újító jellegű anyagot? Hogyan változott az önbizalmatok az évek múlásával?

D. H.: Számtalan különböző fajtája van az önbizalomnak. Más magabiztosságot érzel a munkáddal kapcsolatban, és szintén mást önmagaddal kapcsolatban. Ezért is gondolom úgy, hogy végül is teljesen biztosak vagyunk a zenénkben, míg önmagunkban egyáltalán nem.

Nagyon sok ellentmondásos hatásunk, stílusjegyünk van, és persze a lehetőségünk arra, hogy bármilyen irányba elmenjünk. Egyszerűen nehéz megmondani, melyik irány a helyes.

Úgy gondolom, amióta Rufus (Taylor, a zenekar dobosa – a szerk.) csatlakozott a bandához, a magabiztosságom olyan szinteket ért el a színpadon, amelyeket soha sem gondoltam volna, hogy valaha is elérhet. Mostanság rendkívül relaxált vagyok a koncerteken, habár ez nem volt mindig így. Csak mostanában jöttem rá, hogy régebben szó szerint felgyorsítva játszottam a dalokat, a többiek pedig csak próbálták tartani a tempót. Az adrenalin miatt a pulzusom felugrott 180-ra, és titokban utáltam az egészet. Ha felnézel az Instagramra, nemrég valaki készített egy videót, ahogy felmentünk a színpadra. Ott teljesen látszódik, hogy egyáltalán nem izgatjuk túl magunkat semmin. Rufus valószínűleg rendbe hozott mindent.

Nem volt meglepő, hogy mindössze 24 évesen, a dobok mögül ekkora hatást gyakorolt rátok?

D. H.: Az első alkalommal, amikor találkoztunk vele, úgy sétált be a próbahelyiségbe, mint aki birtokolja a helyet. Egyáltalán nem arrogánsan, csak olyan hihetetlenül magabiztosan. Eszméletlen volt, az első közös koncertünk napján találkoztunk vele legelőször, és az egész repertoárunkat a repülőúton tanulta meg, Ausztráliából. Összesen egy órát töltöttünk vele, mielőtt egyenesen a koncertre kellett volna indulnunk.

F. P.: Igazából elég zseniális, ahogyan a fiatalságával és a vitalitásával folyamatosan egyre előrébb viszi dolgokat. Velünk is pontosan ezt teszi, ami nagyon is jó, különben megragadtunk volna valahol félúton. Rufus arra ösztönöz minket, hogy felszabadítsuk a bennünk rejlő  bolondos és szélsőséges energiákat, mint például a Stampede Of Loveban, amely tulajdonképpen ezáltal vált igazán izgalmassá. Úgy értem, neki köszönhetjük az összes Solid Gold-féle bolondos megoldást. Azt hiszem ő az, aki ezt az egész vonalat élteti a bandában, különben mihez is kezdenénk bolondság nélkül? Rengeteg olyan szám van az albumon, amelyek túl komolyak lettek volna, ha Rufus nem változtatja meg a dinamikát, ha alapvetően nem őrül meg a dobok mögött.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Dan, néhány hónappal korábban azt nyilatkoztad, hogy szeretnél több időt tölteni a stúdióban, és kevesebbet a turnébuszban. Jelenleg, a lemez befejeztével dolgozol bármilyen filmzenei projekten?

D. H.: Ezt valószínűleg még az album felvételeinek a kezdetén mondhattam, mert most, hogy elkészült, úgy érzem, évekig nem akarok a stúdió közelébe menni. Mostanában egy gyerekeknek szóló tévésorozat zenéjén dolgozom. Az utóbbi évad címe Katie’s Amazing Machine volt, amely lényegében olyan, mint a Top Gear, csak gyerekeknek. Szóval ha egyszer befejezem ezt, tudom, hogy egy jó darabig látni sem akarom majd a stúdiót. Ha a saját anyagunkon dolgozunk, az alapjában véve sokkal intenzívebb, mint a magánprojektjeink. Az egész hasonlóan történik, mint ahogy a Queen-tagoknál is, ahol rengeteg rettenetes vita tört ki a munkafolyamat során. Néhány banda felkért arra, hogy én végezzem a produceri munkálatokat, és az igazat megvallva sokkal könnyebb volt velük dolgozni. Az utóbbi időben egyszerűen csak nem volt időm rájuk, mert turnézom a saját srácaimmal, ami összességében egy rendkívül intenzív élmény. Szó szerint én felelek mindenért.

F. P.: Dan képességei a hosszú távú koncentrálásra egyszerűen lenyűgözőek.

Az I Believe In A Thing Called Love megjelenésével gyakorlatilag pillanatok alatt, a kései húszas éveitekben tettetek szert a világhírnévre. Így utólag hogyan néztek vissza arra az élményre, amikor álmodozó gyermekként az ágyatokon fekve hallgattátok a Queen Live Magic korongját, aztán néhány évvel később Brian May csak úgy besétált a koncertetekre?

D. H.: Igen, az elég vad volt. Brian és Roger együtt jöttek, hogy megnézzék a show-t az Apollo Theatre-ben, ha jól emlékszem. Amikor találkoztunk, annyira kedvesek és barátságosak voltak, mintha egyáltalán nem történne semmi komoly, semmi meghatározó. Egyáltalán nem olyan volt, mintha mondjuk arra kényszerítenének, hogy Axl Rose-zal találkozz. Mármint milyen borzalmas is lenne az, nem? Egyszerűen van néhány ember, akik akár a hőseid, akár nem, tudod, hogy rettenetes lenne velük találkozni. Ha lehetőséged nyílik beszélni valakivel, akire ennyire felnézel, az általában nagyon félelmetes, és egy kicsit tartózkodó is, de Brian és Roger esetében egyáltalán nem beszélhetünk ilyesmiről. Teljesen normális volt az egész.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Ha pedig alapvetően a hetvenes évek stílusjegyeit nézzük, nemcsak a hangzásotokra, de a megjelenésetekre is nagy hatással volt rock ’n’ roll aranykora. Így teljesen evidens, hogy a koncertjeitek egy elektromos atomrobbanás mellett gyakran egy divatbemutató élményét is nyújtják. Mennyire vagytok részesei a fellépő ruhák megtervezésének, illetve milyen tervezőkkel a legjobb együtt dolgozni?

D. H.: A “catwalk” nálunk sokkal inkább “dogwalk”, mert a mi divatbemutatónk végén általában mocsok van a kifutón. Rám legnagyobb hatással a Gildan és a Fruit of The Loom volt a Thin Lizzy feliratú pólóikkal. Farmerben pedig csakis a Levi’s. Nem, valójában csak viccelek, általában egy egyszerű póló van rajtam farmerrel, ennyi az egész. Feltételezem, hogy Frankie jobban meg tudná válaszolni ezt a kérdést. (nevet)

F. P.: Angela Brighttal szoktunk konzultálni. Először Justin kezdte meg vele a közös munkát, körülbelül másfél évvel korábban, mint mi. Aztán fokozatosan mi is átpártoltunk hozzá, miután eltávolodtunk Ray Browntól. Nem volt ebben semmi különös, semmilyen konkrét incidens, egyszerűen csak tovább kellett lépnünk.

Jó érzés olyan művésszel dolgozni, aki nem tervez semmilyen más együttesnek, mert így valójában sokkal egyedibbek a darabok.

D. H.: Fontos haladni a korral, a divat változik. Várjunk csak, hogy is mondhatok én ilyet? Ugyanazt a pólót viseltem az elmúlt 20 évben! Ezeknek a srácoknak viszont fontos a haladás, ami azt is eredményezi, hogy a stílusuk időnként komoly változásokon megy keresztül. Én próbálkoztam néhány évig, volt egy szettem, ami így visszatekintve úgy nézett ki, mint egy rózsaszín kanapé. Élveztem egy darabig, de aztán rá kellett jönnöm, hogy közben nem is voltam igazán önmagam. Azt gondolom, hogy ismerned kell önmagad, és ennek tükrében kell hasznosítanod az energiáidat. Ha ugyanazt a dolgot viselhetném minden egyes nap, esküszöm, megtenném.

F. P.: Imádtam a sokszínűségünket tegnap este, ahogyan felsétáltunk a Ramblin’ Man színpadára. A kamera egytől egyig végigvett minket, és tökéletesen láthattad, mennyire különbözőek vagyunk. Már-már azt kérdezgethették: “hogy a fenébe mehetnek fel ezek ugyanarra a színpadra?”

És ez az, amit igazán szeretek magunkban, hogy a sokszínűségünk az, ami bandaként  igazán értékessé tesz bennünket. Őszintén fogalmam sincs arról, hogy tudunk ilyen jól kijönni a teljesen eltérő személyiségeinkkel, de eddig úgy tűnik, hogy megoldjuk valahogy.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Mindig is az AC/DC és a Queen szerelemgyermekéhez hasonlítottak benneteket, noha sikerült megmaradnotok egy teljesen egészséges szinten, és saját, egyedi hangzásvilágot kialakítani. Hogyan viszonyultok a Greta Van Fleet által képviselt retrospektív rockzene új generációs képviselőihez? Hová tudnátok helyezni a határvonalat inspirálódás és plagizálás között?

D. H.: Valamilyen mértékben az Airbourne működéséhez tudnám őket hasonlítani, akik számtalan megjegyzést kapnak azért, mert a zenéjük túlságosan hasonlít az AC/DC-re. Ennek ellenére ismerem őket, és pontosan tudom, hogy emiatt egyáltalán nem zavartatják magukat. Teljesen nyíltan felvállalják, hogy mekkora hatással volt rájuk a zenekar, és hogy könyörtelenül játsszák a számaikat minden egyes próbán. A legutóbbi alkalommal, amikor találkoztam Joellel (Joel O’Keeffe, az Airbourne frontembere – a szerk.), Melbourne-ben iszogattunk egy pubban, és azt mondta: “Megszereztem az új AC/DC-koncertfilmet, van kedved átjönni, és megnézni? Hozhatok gyertyákat is.” És akkor hirtelen azt gondoltam, hogy mennyire zseniális már, hogy egyáltalán nem próbálják magukat másnak mutatni, mint amik valójában. Imádják az AC/DC-t a maguk módján, és ez teljesen rendben van így.

F. P.: Az egyik legfontosabb dolog a szenvedély. De ha esetleg az inspiráció forrása túl evidens, akkor szükség van némi játékosságra, éppúgy, ahogyan az Airbourne is teszi. Nem igazán ismerem a Greta Van Fleet zenéjét, de a kulcs minden esetben ez. A zenében nyilvánvalóan benne kell lennie a relevanciának, de ha túl egyértelmű, az már olyan, mint a bálványozás.

D. H.: Körülbelül egy dalt hallottam a Greta Van Fleettől, és azt gondoltam, ez a legjobb fajta Led Zeppelin-hatás, és igazán lenyűgözőnek tartottam, ugyanakkor a produceri megoldásaikról kezdtem merengeni. Annyira pontos volt, minden egyes hang a helyesen szólt. Ennek ellenére kissé értelmetlenül hangozhat a kérdés, de vajon meghallgatnám őket újra? Nem, mert nem egy érzelmileg megmozgató perspektívából tekintettem rá. Inkább olyan volt, mintha pillanatnyilag egy kicsit elbűvölt volna. Mindennek ellenére fantasztikus zenészeknek tartom őket, akik valamilyen szinten küzdenek azzal, hogy egyedi dalokat írjanak. Elvégre ez a legnehezebb dolog, mindenkinek.

Az alkotás nem egy olyan dolog, amit igazából gyakorolni tudsz. Néha az emberek zenészi képességei túlszárnyalják az írói adottságaikat.

 
 

Ha visszatekintünk az egyik korábbi érátokra, akad néhány dolog, ami rendkívül homályos. Például szinte semmit sem tudunk arról, hogy mi történt…

F. P.: Tegnap este. (utalás az egyetlen, Frankie által felénekelt The Darkness-dal, a Conquerors szövegére – a szerk.) Igen, a dalszöveg, néhány ember megjegyezte már. Csak keresgéltem az irányt, Dan felhozott egy gitártémát, és gondolkodás nélkül énekelni kezdtem. Pontosan így született, egyszerűen csak hozta magát.

D. H.: Nagyon sok ember írja így a szövegeit. Van ez a srác az Instagramon, Christian Fleetwood, aki pontosan ezzel a metódussal dolgozik.

Az írásnak rengeteg módja van. A hangod fókuszálhat a tónusra és a formákra, miközben csak arra figyelsz, hogy a végeredmény egyben legyen, és utólag adhatsz neki mondanivalót, hogy szóljon is valamiről. Azt hiszem, ez egy igazán effektív módja a dalszerzésnek.

F. P.: Így betekintést nyerhetsz a tudatalattidba is. Pontosan ez az, amit David Bowie is tett. Csak elővett egy papírt, feldarabolta az összegyűjtött ötleteit, és más sorrendbe rakta őket, ami valahogy mégis kapcsolódott az eredeti mondanivalójához. Az elme nyilvánvalóan nem dolgozik lineárisan, különösen nem az érzelmekkel, néhány férfi azonban épp olyan jó az emóciók felszabadításában, mint a nők. Meg kell jegyeznem, hogy Justin nagyon zseniálisan dolgozik ezzel, és állandó kapcsolatban áll a feminin oldalával. Mindemellett rendkívül intuitív, de sokkal inkább úgy, mint egy állat, nem pedig úgy, mint egy nő.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Azt hiszem, mostanra teljesen jótékonyan elkalandoztunk, a köztudatban azonban továbbra is misztikum, hogy mi történt Frankie-vel 2005-ös kiválása és a 2011-es újraegyesülés között.

F. P.: Azt hiszem, rengeteget utaztam. Valójában megházasodtam, és el is váltam. Ez a bandától külön töltött idő meglehetősen hosszú volt, olyannyira, hogy a srácok még csak nem is találkoztak a feleségemmel. Ebben az egészben az a vicces, hogy amikor elmentünk a Classic Rock Awards-ra, ő is ott volt a vörös szőnyegen, és bandákat interjúvolt – többek között minket is. Amikor beértünk a helyszínre, akkor mondtam el Justinnak, hogy a lány, aki meginterjúvolta a bandát, valaha a feleségem volt. Elég érdekes érzés járt át, mintha egy filmben lettünk volna.

Ha pedig a kilépésed okát tekintjük, mennyire releváns az, hogy az eltérő zenei orientációk miatt hagytad el a bandát?

D. H.: Az eltérő zenei orientációk kifejezését az ügyvédek használják, hogy hivatalos úton szétválasszanak egy együttest.

F. P.: Rengeteg oka volt, bár zömében teljesen általánosak. Tudod, amikor az emberek egyszerűen kibírhatatlanná válnak egymás számára. Ez általában akkor történik, amikor túl sokat szórakozol.

Ha vetsz egy pillantást a kisgyerekekre, miközben éppen szülinapi partit tartanak, láthatod, hogy ott is ugyanaz történik, mint a rock ’n’ rollban. Mind mosolyogva kezdik, és jól érzik magukat, aztán egyszer csak összeomlik minden, és elkezdenek utálkozni, harcolni egymás között. Pontosan ez történt velünk is.

Van egy gyerekem, Dannek pedig három, szóval tudjuk, hogy megy ez. Pontosan úgy, mint egy szülinapi partin.

Ezzel szemben most úgy tűnik, hogy erősebbek vagytok együtt, mint valaha.

F. P.: Jó érzés kapni egy második esélyt, hiszen nem mindenkinek jár.

 
 

You’re introducing yourself as the most epic band because you have the most epic fans, but specifically what was the most epic thing a fan has ever done or given to you?

Dan Hawkins: One of our long-term fans carved a wooden cross for me about 15-16 years ago and I still wear it. First I was a bit worried about it because she gave to me this little brown carved thing so it seemed a bit weird. When I realized that it was just a piece of wood, I thought it is really nice.

Frankie Poullain: Well, someone once gave me a book of Vladimir Nabokov love poems. Quite sweet, isn’t it?

I suppose the band’s life might have become a little different since you’ve started to shoot Darkumentary. How is it going? Can you see the end of the process by now?

F. P.: Darkumentary is coming out, it’s been 4 years, and it’s becoming a lot more revealing now. Gradually we are opening up because we tend to hide behind humor and sarcasm, but now we are 4 years in, so I think they’re starting to find they’ve been there so much of the time. It was 400 hours, now it’s probably 450 hours of footage, so there are times when we’ve just forgotten ourselves and the director was looking for getting behind the personalities. The eccentric who is in the warmth of the people and what we call in England the foibles, kind of the peculiarities of us.

How would you describe the experience of being filmed for several years?

F. P.: It’s a bit irritating at first. Takes a while to get used to it, you know. Maybe that’s why it’s taking so long. We have a surreal sense of humor and sometimes edgy. So when the cameras are there it makes us a bit nervous because sometimes people take it out of context. Happens a lot these days. It’s the same as where you live yourself.

D. H.: It’s difficult. Funny, our humor, we stream. We don’t take ourselves seriously. We go into character and quite often we go into the character of complete assholes so it’s a worrying thing like you are being serious. On the whole, I’d say 98% of the time we’re not being serious ever.

So you feel like a completely different character when you’re performing on stage for example?

D. H.: Yeah I do actually, I think so. The only time I ever feel genuinely sort of confident and normal is on stage with my guitar. Sometimes when that experience isn’t nice or isn’t working like sounds terrible or the audience is shit it’s really horrible. The only time you actually feel like yourself and you can’t even enjoy it. Quiet gangly.

Personally, my body only feels right when I’ve got a guitar on it. You know, I look weird without one.

Through the years you’ve also made a lot of amazing and creative music videos and all of them have their own special atmosphere. Personally, which music video shooting was the most memorable of them all?

F. P.: Growing On Me for me. It’s quite fun and it went so well. Sometimes we don’t always get what we want because we’re enthusiastic and have a lot of ideas. Find it hard to structure them and we often have conflicts with the video director. But in those days, with Growing On Me, we were all on the same page. It was quite conceptional but it was like a fun, silly conceptual rather than a serious one. So I’m glad we managed to get across the thing with the Pterodactyl dinosaur having sex with the spaceship, that was the main thing we wanted to get across.

D. H.: I think we and often the director tended to overthink things back in the day.

In the very early years, in the time of Growing On Me we just literally used to get a big bottle of vodka, go down to the pub and have a laugh, coming up with very stupid ideas.

 
 

The great thing about Alex Smith who directed those early videos was that he tried to fit in every idea we had so it wasn’t like trying to make it cohesive or make it part of some big or clever material. He just tried to get as many of those stupid ideas in as he could. And we learned from that how to be honest because there was no agenda, no underlines or cleverness to it. It was just a massive crab in it because Ed likes crabs. For the guitar solo of Growing On Me, that might be my idea that the Excalibur coming out of the water just because I like that sort of medieval stuff.

F. P.: The best videos are childish.

In April you’ve already completed your upcoming album which is expected to be released in October. According to Frankie’s words and the promo video Easter is Cancelled is going to be the most unique and emotional album of yours. So where did the idea of these baroque elements come from?

F. P.: It was just a natural flavor. It was winter and I guess there was a bit of upheaval, in people’s lives, at least two band members.

D. H.: I just realized that every time we write in winter that’s what happens. As we came out of winter we tried to lighten up. So basically the sound of the album is completely effected be the weather in our case.

On the album cover you rewrote the story of crucifixion just like modern superheroes who are changing the history. What was the main influence behind this conception?

F. P.: It was a phrase, an expression, it was an email exchanged between the manager and us and he said “easter is cancelled” and I said ”hey isn’t that the title of something?” Then Justin sent an image of someone breaking out of a crucifix.

D. H.: The album artwork ended up being a bit broader than the original idea because the original image really is just Jesus Christ going “fuck you!” and breaking out of the thing.

Easter Is Cancelled is like what would the world be like had Jesus lived. Would people still be running the world how they are running it now? Would all those terrible terrible things happen?

 
 

F. P.: Makes people ask questions.

D. H.: Quiet a positive thing in a way. People associate it with negativity but it’s the actual opposite.

F. P.: Also makes me think about these moments in history, just these little details that had huge repercussions. Obviously, in the same parts of the world, they’re going through that what we went through but even in the west if we take away science, technology, and comfort you can see that there is a mentality that swings to the right and people are demonizing each other.

D. H.: Isn’t it weird how at the same time social networks are making things so much better like there is this weird underline where it’s enabling the assholes of the world to find each other.

F. P.: Definitely agree. Because it accelerates everything. Technology accelerates good things and bad things too so everything is exaggerated. But the human condition doesn’t change. That’s the thing science and technology are so far ahead of everything.

Psychology is only 130-140 years old and we can’t actually understand ourselves. So we don’t know how to harness science and technology properly, that’s the problem.

Taking these thoughts into consideration the new album seems like the next milestone of your career. After two decades in the music industry do you still feel any doubts before publishing a new album? How did your self-confidence change over the years?

D. H.: There’s different types of confidence isn’t there? There’s like confidence in what you do and then there’s confidence in what you are. And I think ultimately we’ve got total confidence in our music but we are really not confident at all about what we are because we’ve got so many conflicting influences and styles.

We have the ability to go anywhere we want. It’s hard to know which way to go.

Difficult question. I think since Rufus joined the band my confidence on stage has got to a point where I never thought it would. I’m so relaxed going on stage now. I realized I used to play most of the songs way too fast, everyone else was just trying to keep up just because my adrenalin was so high my heart rate was 180 and I secretly probably hated it. If you look on Instagram someone filmed us last night going on stage and that’s a really good example of, that’s a band that couldn’t give a flying fuck. It wasn’t always like that. Rufus has definitely made that.

Wasn’t it surprising that a 24 old young man just changed everything?

D. H.: The first time we met him when he walked into rehearsal like he owned the place, not in an arrogant way but like borderline so. Unbelievably, we met him the day of his first gig and he learned the set on the way from Australia. In the rehearsal room we had an hour and then we had to go straight to the gig and play.

F. P.: It’s nice actually because he is pushing things forwards because of his youth and vigor and his vitality. He’s pushing us forward so that’s good because otherwise, we would be in the middle of the road. Also, he makes us do slightly silly edgy things like Stampede of Love which kind of upsets people. Most of the melodies like Solid Gold. I guess he keeps the silly thing going. Without the silly there is not much of a band, is there really?

There’s a couple of songs on the album that were getting a bit too serious and he kind of changed the dynamic, just going crazy on the drums basically. 

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Dan, you said you would like to spend more time in the studio and less time on the road. Are you currently working on any soundtrack projects?

D. H.: I probably said that at the start of making this album. I really don’t want to go into a studio at least for a couple of years now. I’m working on a soundtrack for a children’s TV series, the last series was called Katie’s Amazing Machine. It’s like Top Gear for kids. So once I finish that I don’t want to go near to it. It’s very intense and it’s much less intense when it’s not us. In the same way, I hear like you know we’re quite close to the Queen guys. They have horrific arguments like everything is just hoarded over. I’ve been offered production work on other albums and it’s much easier working with other bands. I simply haven’t got the time to do it. I’m on the road with my guys and it’s an intense experience. I literally do everything.

F. P.: His ability to concentrate over a long period of time is amazing.

You released Permission to Land 16 years ago now and it made you widely known very quickly. How did it feel that as a child you were enthusiastic fans of Queen and a few years later Brian May just shows up at your gig?

D. H.: Yeah, that was pretty wild. Brian and Roger came together to one of the shows, at the Apollo I think. The thing is that when you meet those guys they’re so affable and nice like it just goes away. It’s not like if you were forced to meet Axl Rose, I mean what a drag that would be, right? There are certain people who you know meeting them would be a drag whether they’re your heroes or not. Brian and Roger are just totally cool, so meeting one of your heroes might be intimidating and a bit aloof, but they are just so nice that it’s just normal.

And not only your sound was influenced by the golden age of rock ’n’ roll. To see you on stage in these 70’s inspired outfits is quite like a fashion show for me. Do you take any part of the designing process and who is the best designer to work with?

D. H.: It is less of a catwalk on stage, it’s more of a “dogwalk” because by the end of our fashion shows there’s normally a load of dirt on the floor. I’m influenced by Gildan and Fruit of The Loom shirts with Thin Lizzy on them. Levi’s in jeans. Just making a joke that I wear basically a t-shirt and some jeans. Bet Frankie is better to answer that question. (laughs)

F. P.: Angela Bright. Justin was with her for about a year and a half before us and then gradually we got integrated into her after we fell out with Ray Brown. But the fallout was silly. We didn’t have anything with him it was just time to move on. It’s good to work with someone who is not working with any other bands actually because then the clothes are more unique.

D. H.: It’s important to move on, fashion terms. Wait, how can I say that? I’ve been wearing the same fucking t-shirt for 20 years. But for these guys it’s important, that means sometimes the design changes a lot. I did try, I wore something what looked like a pink sofa for a couple of years. I did enjoy that but realized it’s not really me, none of that stuff is me. I think you got to know who you are and you’ve got to harness your energy. If I could wear the same thing every day I would.

F. P.: I love the footage of us walking onto Ramblin’ Man last night because in pictures you see that we’re different but it is even more different if every one of us is walking. The camera sees one guy then the next and the next and it’s like how on earth are they on the same stage together. I really like that about us. I think our differences make us precious as a band. I have no idea how we manage to get on because when you think about all those completely different personalities and looks and somehow we manage to get on.

 
 

You’re often being called the love child of Queen and AC/DC, even though you’ve already created your personal style many many years ago. How do you feel about the new generation of retrospective rock music represented by bands like Greta Van Fleet? In your opinion where’s the fine line between being influenced or copying?

D. H.: That band gets a lot of flack as do Airbourne to some extent. They get a lot of flack for being AC/DC inspired, over inspired perhaps. The thing about Airbourne is and I know those guys, they don’t give a fuck. They’re so open about how much they love AC/DC and they play their songs relentlessly in their rehearsals. Last time I saw Joel in Melbourne we were drinking down at a pub and he was like “I’ve got that new AC/DC live film. Do you want to come over to my place and watch it? Get some candles?” I just thought that was fucking brilliant because they are not trying to be something they are not and they’re just worshipping them in their way and that’s fine.

F. P.: One important thing is passion. But if it’s too evidential, it needs to have playfulness as well and the Airbourne are playful. I don’t really know Greta van Fleet but having playfulness is the key in every case. It has to have relevance but if it’s too obvious it’s like worshipping.

D. H.: I’ve heard like one song from Greta van Fleet and thought that is the best impression of Led Zeppelin and actually across the board I thought it was amazing and the fact that I was thinking about the production of it. It is so spot on. They’ve got every sound exactly right. But when you think about it, it’s a bit pointless though, ”would I listen to it again?” No, because I didn’t listen to it from a perspective of this is moving me emotionally, it was more like I was just fascinated by it because of what it was. But then again, in the same breath, these are fantastic musicians that maybe struggle to write original songs which is the hardest thing to do. For anyone.

Creating is not something you can actually practice or one day it starts happening or whatever. Sometimes people’s musical ability outweighs their ability to write decent songs.

Well, if we take a look at one of your earlier eras there are a couple of really unclear things and we don’t know much about what happened…

F. P.: Last night. You know, the Conquerers thing. The lyrics, yeah, some people have said that. I was just channeling. Dan came up with the music and I sang without thinking. It took it that way really because sometimes you’re just channeling and it’s coming out.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

D. H.: A lot of people write that way. There’s this guy called Christian Fleetwood on Instagram. The way he writes he just goes and sings.

There are different ways to write. Your voice can focus on the tones and the shapes so it sounds good and you can use your brain afterward to make it say something and it’s a really good way of songwriting.

F. P.: You are accessing your subconscious as well. That’s what David Bowie did, just cutting up the page chopping up ideas and you got something that relates to what you said originally. But the mind doesn’t work linearly especially with emotions. Some men are as good at accessing emotions as women are. Justin is very good I’ll have to say. He’s really in touch with his feminine side and he is very intuitive more like kind of an animal than a woman.

We’ve just gone to a totally different topic, I mean in the best sense of course. But it’s still a mystery what happened to you, Frankie after leaving The Darkness and before the reunion? Could you tell us about those times a little bit?

F. P.: Well, I suppose I travelled a lot. Got married in fact, married and divorced. It was quite a long time. So the guys never even got to meet my wife. The funny thing is that we did the Classic Rock Awards and she was actually on the red carpet interviewing bands and she interviewed us on the carpet and when we got inside the venue I said to Justin that the girl who interviewed us was my wife. It’s quite strange. It was like a movie. She was in London when we met, traveled a lot to South America and I even lived in Poland for a while. I liked Eastern Europe. I bought and sold properties, also travelled a lot and just pranced around. Glam rock is like prancing.

And in case we’re talking about your reason for quitting the band is that still relevant to mention musical differences?

D. H.: Musical differences is the language lawyers use to make us split.

F. P.: Actually the same old reasons it happens all the time. People just become unbearable with each other. Happens when you party too much. If you look at little kids and watch them having a birthday party it reminds you of what happens in rock and roll. They are all starting off smiling and having a great time, and then they’re crashing, hating, fighting. Exactly what happened to us. I’ve got a kid and Dan has got 3 so we know what it’s like. Exactly like a kids’ birthday party.

But now it looks like you are better together than ever.

F. P.: It’s good to get a second chance. Not everyone gets that.

 
 

Interjúfotók: Rudolf von Schleinitz

Címkék: , , , , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás