„A rock & roll a veszélyről szól”- interjú a Billy Talent zenekarral

Kezdjük az elején: az együttes a Hard Core Logo című film egyik szereplőjéről kapta a nevét, aki szerepe szerint gitáros volt. Milyen tulajdonságai voltak ennek a karakternek, ami miatt őt választottátok?

Ben: Hogy őszinte legyek, igazából a színész (Callum Keith Rennie, aki többek közt játszott a Pillangó-hatásban is – a szerk.) volt nagyszerű, de nem is igazán emiatt jött ez az egész. Nekem az egyik kedvenc együttesem a Jane’s Addiction, és mindig is nagyon tetszett a hangzása, hogy egy női név van benne. Aztán mikor megnéztem a filmet, ez a Billy Talent név megütötte a fülem, azt gondoltam, nagyon menő. Elő is hozakodtam vele a többieknek, akiknek szintén tetszett. Őszintén szólva, maga a karakter egy hatalmas seggfej a filmben, eladja a saját együttesét!

Jon: Egyébként ez egy könyvadaptáció, és ahogy ezt olvastam, azt kell mondjam, nem sok hasonlóságot találtam a benne szereplő és a mi együttesünk között.

Később leszerződtetek a Warner lemezkiadóval, ami tulajdonképpen a belépőtök volt a mainstream zenébe. Nem féltetek attól, hogy olyan követelményeik lesznek, amiket nem akartok majd teljesíteni?

Ben: Dehogynem, ettől mindig rettegtünk. De azt hiszem, szerencsések vagyunk, mert minket olyan emberek vesznek körül, olyanokkal kell együtt dolgoznunk, akik hagyják, hogy azt tegyük, amit szeretnénk. Persze tesznek javaslatokat, de bármikor van vétójogunk. Másrészről viszont muszáj meghallgatnunk más emberek tanácsait is, nyitottnak kell lennünk a véleményükre. Az utóbbi években nagyon megváltozott az, ahogy az emberek a zenéhez hozzáállnak, és emiatt is óvatosnak és előrelátónak kell lennünk. És vannak olyanok, akik ebben segítségünkre lehetnek.

És ha megnézitek az együttest 1993-ban és 2013-ban, mi a legnagyobb különbség, amit láttok?

Jon: Ősz haj.

Ben: Én pedig egyre jobban nézek ki, jól áll az öregedés. Olyan vagyok, mint egy üveg bor. (nevet)

A rajongóitok közt fel lehet fedezni valamiféle trendet? Ők is öregszenek veletek, vagy inkább rotálódnak, és mindig újabb és fiatalabb arcok bukkannak fel a közönségben?

Jon: Én úgy vettem észre, hogy viszonylag sok új rajongónk lett a legutóbbi lemezünk után. Manapság rengeteg popzenész tűnik fel, túl sok, és talán emiatt egyre többen fordulnak a rock felé. Ennek következtében a rajongóink egyre szélesebb skálán mozognak, nagyon fiataltól egészen idősekig, ami szerintem nagyon jó dolog.

A zenétekben mindig is – főleg a kezdeti időkben – rengeteg düh és harag volt. Mi az, ami annyira fel tud idegesíteni, hogy írnotok kell róla egy dalt?

Ben: Szerintem a rock & roll alapvetően mindig is valahol a lázadásról szólt. The Beatles, Sex Pistols, The Clash – mindig volt valamiféle veszély a zenéjükben. Ebben van valami vonzó, hiszen ki ne szeretne kicsit a tűzzel játszani? Én is bírom azt az érzést, amikor valamiről tudom, hogy nem kéne megtennem, de mégis megteszem. Mi büszkék vagyunk arra, hogy kicsit durvák vagyunk, hogy a dühünket a zenén keresztül ki tudjuk adni magunkból, és esetleg az emberek azonosulni is tudnak vele.

Az első három albumotokat csak sorszámoztátok, és ezzel egy trilógiát alkotnak. Mi az, ami összekötötte ezeket az albumokat?

Jon: Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán volt ilyen. Ez az egész trilógia dolog csak arról szólt, hogy sorszámot adtunk a lemezeknek. Nem tudom, hogy a lustaság-e a legjobb szó erre, de nem nagyon motivált semmi minket, hogy megkeressük a legmegfelelőbb címeket. De aztán a harmadik után egyszerűen meguntuk.

A negyedik albumnál a zenekar egyik tagja, Ian volt a producer. Nem volt szükségetek egy külső fülre, aki felülvizsgálja a döntéseiteket? Vagy benne jobban megbíztatok?

Ben: Persze, kicsit nyugtalanok voltunk, amikor Ian mellett döntöttünk, de nagyon különleges tehetség, ő az az ember, aki pontosan tudja, hogy kell szólnia a dalainknak. Teljesen megbíztunk benne. Néha azért nehéz is volt, főleg amikor a legegyszerűbb dolgokról beszéltünk, mint például milyen hosszú legyen egy dal. De végül mindig dűlőre jutottunk.

Egy korábbi interjúban azt nyilatkoztátok, nem voltatok teljesen megelégedve a harmadik albummal. Mi a helyzet a negyedikkel?

Ben: Abszolút elégedett vagyok, szerintem nagyszerű lett. Igazából a harmadikkal is az voltam, csak valahogy az teljesen más volt. Egyáltalán nem utáljuk, sőt, vagy öt számot játszunk róla minden este. Sok rajongónk nem értette igazán, de ez nem azt jelenti, hogy rossz lemez.

Kb. két éve beszélgettem egy másik kanadai együttessel, Handsome Furs a nevük…

Ben: Már hallottam róluk, de nem ismerem őket.

…és ők azt mondták, nagyon összetartó zenei szcéna van Kanadában. Ti ezt hogy látjátok?

Ben: 100 %-ban egyetértek. A legjobb zenei közösség az egész világon, őszintén!

Jon: Az ország nagyon erősen támogatja a művészeteket, különböző anyagi forrásokhoz juthatsz, ha alkotni akarsz. Ez lehet az egyik oka, a másik pedig, hogy télen nagyjából semmit sem lehet ott csinálni, ezért sokan zenéléssel foglalják el magukat. Valahogy a kultúránk része, hogy az emberek próbálnak kreatívak lenni, és ez hozzájárul ahhoz, hogy remek zenészeket termel ki az ország. Minden stílus képviselteti magát a hip-hiptól a country-ig, csodás zenék születnek itt.

Ez az együttes egyébként bocsánatot kért Kanada nevében a Nickelbackért. Erről mit gondoltok?

Ben: Pff, szerintem ez bunkóság. Ki az a Handsome Furs? Csak mert a Nickelbacket mindenki ismeri. Szerintem rendes srácok.

Ha már itt tartunk, van egy másik kanadai előadó is, aki viszont nagyon rajong értetek: Justin Bieber. Vele mi a helyzet?

Ben: Találkoztunk már vele, nagyon kedves srác.

És a zenéjét is bírjátok?

Jon: Én egy számát sem ismerem, nem hallgatom, így nem tudok erre válaszolni.

Ben: Én egyet ismerek! Baby, baby, baby oooh. (énekelni kezdi) Szerintem rendes gyerek, és jelenleg ő a világ legnagyobb popsztárja. Egy kis városból származik, és úgy tűnik, ezt nem is felejtette el.

Jon: Igazából már vagy öt éve ő a világ legnagyobb sztárja!

Ben: Igen, nagyon kemény, remélem nem fogja most elszúrni.

Mikor átfutottam a Wikipedia-oldalatokat, arra lettem figyelmes, hogy olyan, mintha megállás nélkül turnéznátok. Nem fáradtatok még el?

Ben: Igen is, meg nem is. A dolog fizikai része, mint például az utazás azért elég kemény tud néha lenni. De szerintem, ha egy együttes a turnézás miatt nyavalyog, azzal valami nagy gond lehet. Ha minden nap be kell menned a munkahelyedre, amit mondjuk utálsz is, az szerintem sokkal nehezebb annál, mint amit mi csinálunk. Ettől függetlenül persze vannak hullámvölgyek a turnék során, és ezt nem is nagyon tudjuk másokkal megbeszélni, hiszen ők nem értenék meg. Szóval a turnézás 98% elképesztően jó, 2% viszont szar.

Egy jó barátunk – aki nagy rajongója a zenéteknek – azt mondta, olyan hangod van, mint egy rajzfilmfigurának.

Ben: Igen, ezt már többször mondták! (nevet) Őszintén szólva én ennek örülök, mert nagyon sok énekesnek hasonlít a hangja, emiatt ugyanúgy szólnak, vannak az Eddie Vedder-hangúak, vagy a hörgősök, ilyesmik. Én szeretek különleges lenni, hogy megvan a saját hangom.

Tegyük fel, hogy egy rajzfilm karakterhez kell adni a hangod, kit választanál?

Ben: Ez jó ötlet! Talán Lion-O-t a Thundercatsből.

Jon: Neki jó erős hangja van!

Interjú: Biczó Andrea
Fotók: Kozó Noémi

Címkék: rock&roll, A38, rock, a38 hajó, interjú, volt fesztivál, billy talent