„A művészethez legalább két ember kell” – Amanda Palmer-interjú

Biczó Andrea
2013.11.2., 0:08

Az extravagáns viselkedéséről, szabad szájúságáról és elképesztő színpadi jelenlétéről ismert Amanda Palmer annyi mindet tett már le – a Dresden Dolls tagjaként és szólóban is – az asztalra, hogy felsorolni is nehéz lenne. Így inkább mindenkinek azt javasoljuk, hogy november 10-én jöjjön el az A38 Hajóra, és győződjön meg saját szemével arról, hogy a 21. század egyik meghatározó géniuszával áll szemben. Kedvcsinálónak pedig beszélgettünk kicsit az énekesnővel a polgárpukkasztásról, saját határairól és a Neutral Milk Hotelről is.


Viszonylag fiatalon felfedezted, hogy mind a zenéléshez, mind a színészkedéshez van tehetséged, a mostani élő fellépéseid pedig olyanok, mintha ötvöznéd a kettőt. Volt olyan idő, hogy választanod kellett a két foglalkozás között?

Nem, a fantáziám az, amit sosem kellett választanom. Gyerekkorom óta nagyon szeretem a színház világát és a lehetőségeket, amiket magában rejt, így hát fogtam ezt a szeretetet, és felraktam az internetre, na meg persze a rockszínpadomra. Nem hinném, hogy van határ a kettő között. Szeretem azt hinni, hogy minden, amit teszünk vagy mondunk, az művészet, még a tweetjeim is, vagy az idióta selfie-k, amiket az iPhone-ommal csinálok, még ezek is az összképhez tartoznak. Minden csak a látóköröd kiterjedtségének kérdése.

Az élő fellépéseid híresen különlegesek és interaktívak. Szerinted erre miért van szükség?

Nincs rá szükség. Állhatnék akár egy helyben is, zenélnék és egy szót se szólnék, aztán zsebre raknám a pénzt és húznék vissza a hotelembe, mindenféle kapcsolódás nélkül. De ez egyszerűen unalmas lenne, és egyáltalán nem érezném magam jól tőle. Szóval itt inkább arról van szó, hogy azt teszem, amit szeretek, és ez pedig történetesen az, hogy minél jobban összekapcsolódjak a közönségemmel minden egyes pillanatban.

És attól nem félsz, hogy az emberek inkább a performanszra koncentrálnak, mintsem a zenédre?

Nem érdekel, tényleg. Miért vannak ott? Ha azért, hogy csak a zenét hallgassák, akkor majd becsukják a szemüket. Ha pedig azért, hogy kialakuljon valami kölcsönös kapcsolat velem, a világommal – amiért egyébként az emberek 99 %-a jön –, akkor teljesen mindegy, hogy ezt mivel biztosítom nekik. Bármi működhet.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Ha csak az elmúlt pár évet nézzük, akkor is rengeteg különleges dolgot tettél, csak hogy néhányat említsek: közreműködtél egy mini-albumon, amelyet mindössze 12 óra alatt készítettetek; tartottál egy TED-előadást; letartóztattak Amszterdamban; írtál egy dalt a Daily Mailnek; olyan masszív rajongói bázist építettél ki, hogy te kerested a legtöbb pénzt a soron következő albumodra a Kickstarter történetében. Mi tett téged ezek közül a legboldogabbá?

Az egész összességében. Vannak persze igazi, euforikus pillanatok, mint amikor levettem a kimonómat és a Daily Mail arcába vágtam, vagy hogy éreztem a nyomást, hogy egy dalt kell írnom 1 óra alatt és azt egy tökéletes darabbá csiszolni. Bámulatos érzés, amikor ez sikerül, aztán látom, hogy a Youtube-on már egymilliós nézettségnél jár, de az is elképesztő, amikor halálos fenyegető üzeneteket küldenek nekem egy versért, amit a blogomra írtam, és némelyeknek nem tetszik. Ez is elképesztő, csak inkább borzasztó módon. Minden pillanatot megélek, és feltételezem, hogy akár jó, akár rossz, az egy sokkal nagyobb kép részlete, éppen ezért ahhoz, hogy euforikus pillanatokat élhessek át, bizony túl kell esnem néhány szörnyűségen is. De inkább átélem mindet, minthogy ne érezzek semmit, vagy hogy elbújjak a csúcs-és holtpontok elől.

Eléggé szabad szájú vagy a magánéletedet illetően (szexualitás, abortusz, stb.) Miért gondolod, hogy fontos ezekről a dolgokról a nyilvánosság előtt beszélni? Egyfajta küldetésként tekintesz arra, hogy a tabukból inkább elfogadható tények legyenek?

Mindig is az őszinteség megszállottja voltam. Egészen fiatal korom óta próbáltam átlépni a határaimat, és kerestem, hogy mik azok a dolgok, amikről nyíltan lehet beszélni. A barátaim és a pasijaim is mindig kínosan érezték magukat, amikor tinédzserként rojtosra beszéltem a számat a tamponokról, a menstruációról, az abortuszról és ilyesmikről, amikről „nem kellene nyilvánosság előtt beszélni”. De ha nem tettem, az olyan volt, mintha ezeket az érzéseket bezártam volna, és szégyelltem magam miatta, ha magamban tartottam.

Néha ezért kinyitottam a barlang ajtaját, és előfordult, hogy bután csináltam és túl messzire mentem. De így kellett cselekednem ahhoz, hogy felfedezzem, hol vannak a határok. Aztán felvázoltam a saját határaimat, és újból elkezdhettem kísérletezni.

Sosem az volt a célom, hogy másokat bosszantsak, csak arról van szó, hogy szabadon kell engednem saját magamat, és ha ezzel esetleg másokat is felszabadítok, akkor kevésbé érzem magam magányosnak és zavarodottnak. Jó érzés, ha jobban érzik magukat ők is a bőrükben, ez egyfajta különleges mellékhatás.

Egy korábbi interjúban említetted, hogy minden művésznek szüksége van segítségre. DIY előadóként mi az, amit nem tudsz te magad megcsinálni?

Semmit, komolyan. A művészethez legalább két emberre van szükség.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

A legutóbbi Theatre is Evil című albumod után azt nyilatkoztad, hogy azzal a csapattal és John Cogleton producerrel egyszerűen tökéletes volt a közös munka. Folyamatosan változó, megújuló művészként szeretnél újra velük dolgozni, vagy inkább továbbállnál és kipróbálnám valami/valaki újat?

Van egy olyan érzésem, hogy John és én még fogunk együtt dolgozni. Olyanok vagyunk, mint egy elveszett testvérpár két tagja. Az együttest illetően azt hiszem, továbbra is együtt zenélünk majd, mert mind nagyon szerettük a közös munkát, de nincs tervünk az album folytatását illetően. Őszintén szólva, fogalmam sincs, mit csinálok legközelebb. Valójában írnom kell egy könyvet, amire rá fog menni a következő egy év, de utána a jövő csak egy hatalmas, széles űr. Bármi lehet.

Nem halasztasz el túl gyakran koncerteket, annak idején még törött lábbal is színpadra álltál. Idén azonban egy tragikus veszteség ért, ezért lemondtad az egész turnét. Hogyan vészelted át ezt az időszakot?

Nagyon nehéz volt. Nem volt kötelező addig a seggemen ülni, amíg egy kicsit meg nem őrülök, de így tettem. Most sem csinálnám másképp. Olyan érzés volt, mintha az élet egy igazi elvi kérdés elé állított volna: ha a legjobb barátod rákos lesz, azonnal otthagynod az addigi életedet, ezzel kockáztatva az új albumodat és az egész karrieredet? A válaszom igen volt. Hogyan is bánhatnád meg, ha a barátaidat választod az üzleti sikerekkel szemben? Az egy lehetetlen döntés lenne.

Részt vettél egy olyan musicalben korábban, ami a Neutral Milk Hotel lemezén, az Aeroplane Over The Sea-n alapul. Mit gondolsz az együttes idei újraalakulásáról?

Azt hiszem, nincs olyan zenekar, ami jobb gyógyszer lehetne a bolygó bajaira. Tiszta öröm és fájdalom, remény, nyers érzelmek – ezekre van mindössze szükségünk. És ők pont ezt nyújtják.

Interjú: Biczó Andrea

Címkék: , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás