A modernizmus festői ezekkel az ikonikus képekkel bizonyították, hogy a zene márpedig lefesthető

László Csenge
2019.06.14., 13:37

A vizuális ábrázolásmód és a zene diktálta impulzusok kapcsolata évszázadok óta a művészet elengedhetetlen mozgatórugója. Mindezt senki sem prezentálja szebben, mint a modernizmus legnagyobb festői, akiknek legnagyobb alkotásait lényegében a 20. század innovatív melódiái ihlették.

“A művészet nem a látható dolgok reprodukciója: a művészet teszi láthatóvá a dolgokat” – vallotta Paul Klee, néhány találó szóban világossá téve a 19. és 20. század művészeiben végbemenő változást. A svájci festő személy szerint Johann Sebastian Bach szerelmese volt, ennek hatására pedig a német zeneszerző polifonikus szólamait igyekezett áttáplálni a vászonra a dallamszerűen lüktető, meditatív képei által. Klee végtelen rajongását végül az 1932-ben elkészült, Polyphony című alkotásában foglalta össze, amely ma a Bázeli Művészeti Múzeum gyűjteményében állít reprezentatív emléket a festői és zenei zsenialitás mágikus kettősének.

Klee nyilvánvalóvá tette, hogy festészet többé nem a materiális látvány síkbéli ábrázolásáról szól, az irányítás pedig egyre inkább a zene diktálta impulzusok kezébe került.

 
 

Nem történt ez másként a korát jó néhány évtizeddel megelőző James Abbott McNeill Whistlerrel sem, aki már az 1870-es években ebből az elgondolásból dobta fonográfra Frédéric Chopin Nocturnes-válogatását, hogy megfesse azonos címen bemutatott művét.

 
 

Az 1910-es évekre The Blue Rider megnevezés alatt egy egészen konkrét, a viktoriánus korban már-már anarchistának számító alkotócsoport létesült, akik szántszándékkal fogalmazták át a zenei hangzást expresszív képekké.

A hang festőiként elhíresült társaság tagja volt Wassily Kandinsky is, aki osztrák zeneszerző barátja, Arnold Schoenberg szerzeményei segítségével faragott összművészeti produktumot legendás festményiből.

 
 
 
 

Néhány évvel később az afroamerikai zenészek experimentális merészsége lobbantotta lángra a 30-as évek zenei szcénáját, mindezzel örökre megváltoztatva a festőművészek szemléletét.

A jazz, a swing és a blues revolúciójával egyidejűleg a proto-pop legendás fáklyavivője, Stuart Davis is rátalált személyes hangjára, és saját képeire is sokkal inkább zenei alkotásként kezdett hivatkozni, mintsem festményként.

 
 

Az amerikai festőművész a Hot Still-Scape for Six Colors – 7th Avenue Style című absztrakt képéről adta az alábbi magyarázatot:

“Az általam használt hat szín egy zenei kompozíció része is lehetne, ahol a hangtónusok variációja a különböző instrumentális csoportok összecsengésének eredménye.”

 
 

Az Amerikából érkező merész hatások az európai alkotókat sem hagyhatták hidegen, beleértve Henri Matisse és Piet Mondrian alakját, akik a jazz és a boogie képzelt esztétikájából kiindulva alakították ki sajátos színkompozícióikat és beszédes formavilágukat.

A késői avantgárd hulláma egyet jelentett a zene iránti féktelen szenvedély ébredésével, amely többek között a poszterművészet új virágkorát is elhozta. A határmezsgye megszűnt létezni hang és látvány között, mindezzel örökre egybeolvasztva a popkultúra irányzatait.

 
 
 
 
 
 

Köszönjük, Artsy!

Alkotóművészek, kreatívok, művészeti iskolások! Ha szeretnétek online is megmutatni alkotásaitokat, regisztráljatok, és töltsétek fel ti is őket az ArtHungry.com oldalra!

Címkék: , , , , , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás