A Lollapalooza tényleg egy ragadós, csavaros nyalóka íze a szádban – Fesztiválbeszámoló 2015-09-13

A Lollapalooza tényleg egy ragadós, csavaros nyalóka íze a szádban – Fesztiválbeszámoló

Phenom'enon
| fotó: Biczó Andrea, Hering András
2015.09.13., 17:54

Az év egyik legizgalmasabb zenei eseményének ígérkezett az idén először Európába is kiruccanó Lollapalooza fesztivál, ami Chicago, Brazília, Argentína és Chile után ezúttal az öreg kontinens egyik kulturális metropoliszára, Berlinre kacsintott.

Épp időben egyébként, hiszen az 1991 óta turnézó világfesztiválról már annyi izgalmas legenda keringett az elmúlt évtizedekben Európában is, hogy a külfüldi zenei szaksajtón és az online streameken túl már nekünk is kijárt egy nagy nyalintás a Lollából, amit már nyár elején, a hazai sajtótájékoztatón a kezünkbe nyomott színes lollipop-nyalókájukkal kezdtünk kóstolgatni.

 
 

Az amerikai Lollapalooza Perry Farrellnek hála, saját zenekara, a Jane’s Addiction búcsúturnéjaként nőtte ki magát fesztiválként, amit aztán 2005-ig utazó rendezvényként rendeztek meg szerte Amerikában, majd székhelye stabilan Chicagóban találta meg számításait. Az USA-ban a Lollapalooza a Coachella és a Bonnaroo mellett mára már az egyik legnagyobb elismerésű fesztivállá nőtte ki magát, 2010 óta pedig folyamatosan szélesíti spektrumát az Egyesült Államokon kívül is.  Ahogy a Fesztiválok Városa is nagyszerűen beharangozta, a  Lollapalooza Chile, a Lollapalooza Brasil és a Lollapalooza Argentina után idén az európai piacra is betört az amerikai óriás, azonban egyelőre nem vállaltak túl nagy rizikót, hiszen inkább nyárzáró rendezvénynek szánták a szeptember második hétvégéjén megrendezett Lollapalooza Berlint, és nem vették fel a kesztyűt a már jól bejáratott európai óriások ellen. Ennek ellenére a line-up így is rendkívül csalogató és színes lett – és valljuk be őszintén, ki ne akart volna még az ősz beköszönte előtt a messze híres régi/új fesztiválon pát inteni a nyárnak, és saját érzékszerveivel megtapasztalni a Lolla-érzést.

A berlini fesztivál helyszínválasztása egyébként magában megérte a hosszas utazást a német fővárosba, hiszen a 2008 óta üzemen kívül lévő Tempelhof repülőtér Németország legrégebbi légikikötőjeként történelmi emlékhellyé is vált. A fesztiválra érkezve egyébként tényleg bőven volt időnk távolról is ismerkedni az 1923-ban épült reptér központi csarnokával és hangárépületeivel, ugyanis az fesztivál első napján a beengedés még szervezési gyermekbetegségekkel küzdött, így majd’ egy órába telt, mire a sajtóregisztrációs sort kivárva bejutottunk a reptér kifutópályájára épített fesztiválra.

 
 

Ami odabent fogadott minket, az viszont minden, hosszas várokozással töltött percet megért: a hatalmas betonterületen felépült fesztiválváros már szombat kora délután olyan tömeggel és látvánnyal startolt el, hogy a távolból nehéz volt eldönteni, hogy egy Forma 1-es nagydíjra érkeztünk a sátrakkal, színpadokkal és a több tízezres tömeggel nyüzsgő betontérben, vagy ez már tényleg Lollapalooza. Persze az volt, és szerencsére testközelben hamar kirajzolódtak az Európa számos pontjáról érkező fesztiválarcok és kötelező kellékeik: bármerre néztél, széles vigyorok, kedves mosolyok és koncertekre igyekvő fiatalok csapatában nyelt el minket is az érkezés.

Itt egyébként fontos még egy pillanatra megállnunk, és az első impulzusokat tudatosítani magunkban: a Lollapalozza nem az a fesztivál, ahová lakósátrakkal költözhetsz be egy hétre, hogy aztán az összes pénzed piára, drogra vagy hülye jelmezekre költsd koszosan és büdösen, hanem egy egész napos, kulturált és szofisztikált nappali buliról van szó, ahol a kifutópályák melletti Tempelhof Parkban családok piknikeznek, vagy a nagyréten éppen mások sárkányt eregetnek. Tehát itt nincs anyázás a régi reptér környékét elárasztó fesztiválozók miatt, nincs lakossági bejelentés a tömeg vagy a zajszint miatt, tökéletesen toleránsan éli mindenki a saját életét annak tudatában, hogy tőlük pár méterre egy négy színpados világfesztivál vette kezdetét szombat délben.

 
 

A rövid magyar rácsodálkozásunk közben már javában bugyborékoltak a Budapestről is ismerős oxfordi Glass Animals masszívabb indietronikára hangolt minimalista és sokrétegű zenéi, aminél tökéletesebb kezdést el sem tudtunk volna képzelni a fesztivál Alternative Stage-re keresztelt színpadánál. A koncert és az első kötelező fesztiválsör beszerzése után (amit egyébként a többi környezettudatos európai fesztiválhoz hasonlóan szigorúan visszaválható re-pohárral és tokennel lehet megvásárolni) alig volt időnk elvegyülni a tömegben (vagy a másik három színpad felé venni az irányt), és felvenni a fesztiválérzést, máris kezdett a MS MR New York-i duója, akik a nagy sikerű Secondhand Rapture című debütáló nagylemezük után második stúdióalbumuk (How Does It Feel) első berlini lemezbemutató koncertjét nyomták le a Lollapaloozán. Eközben a fesztivál nagyszínpadán például James Bay pengette a húrokat, és tiporta a tinilányszíveket, a leginkább elektronikára koncentráló Perry’s Stage-en pedig a The 2 Bears elektropopja fényelte fel az amúgy is napos reptér hangulatát.

Ha jobban belegondolok, ez volt az a pont először, amikor szinte déjà vu-ként tért vissza a fesztivál magyar sajtótájékoztatóján kapott hatalmas csavaros nyalóka íze a számba, ami pontosan azt a sokszínűséget és kreatív ötletek megvalósítást tükrözte, ami maga volt a Lollapalooza küldetése.

A zene mellett ott volt körülöttünk Berlin híres művészete fiatal street art alkotók kiállított vagy vetített munkáin, amivel a város egyedisége is bejárta a Tempelhof betonterét. A fesztiválon az is egyedülálló, hogy kizárólag hozzájuk érkeznek a legnagyobb számban gyermekes szülők is: a Kidzapalloza helyszínen együtt buliznak a gyerekek, tinédzserek, felnőttek és idősek egyaránt. “Mindenki itt van, és senki sem tűnik viccesnek, furának egy fesztiválon” – nyilatkozta Perry Farrell is, a fesztivál alapítója.

 
 

Az első nap zenei felhozatalában még ott volt személyes kedvencem, a zseniális fizimiskájú Alexis Taylor és – a koncerten szinte végig németül konferáló – Al Doyle nagyszerű zenekara, a Hot Chip, akik ezúttal egy durván laza doboslánnyal kiegészülve ünnepeltették velünk Doyle aznapi születésnapját – majd többek között a Night & Day, Need You Now és a záró Bruce Springsteen-feldolgozásukkal (Dancing In The Dark) emelték berlini fesztiválozásunk akkor már jócskán tetőfokára hágott hangulatát.

 
 

Pedig akkor még bőven bírnunk kellett szuflával a Franz Ferdinand és a Sparks közös projektjének, az FFS-nek kuriózumszámba menő koncertjén is, ahol McCarthy, Russell Mael, Kapranos, Ron Mael, Thomson és Hardy egyesítve napjaink skót indie-rockját és a múlt ikonikus amerikai rockjával olyan dalokkal vágtak egy kisebb kabarét, mint a The Number One Song in Heaven, a Take Me Out vagy a közös Piss Off. Utánuk persze kifejezetten jólesett a MELT! fesztiválról már ismerős skót CHVRCHES zenekar koncertje, akiknél Lauren Mayberry énekesnő már egy fokkal lazább a színpadon, mint két éve volt, de még mindig borzasztóan introvertált és antiszociális magatartással adta elő a banda szomorkás elektropopjához egyébként tökéletesen passzoló dalait.

 
 

Őket – kisebb szünet és kifújás után – a  Pete Doherty és Carl Barât mozgatta The Libertines koncertjén felejtettük el hamar, akiknek harmadik stúdiólemezük, az Anthems for Doomed Youth épp a Lollapalooza előtt egy nappal került a lemezboltok polcaira, de a szettlistában még így is ott voltak az olyan örökzöld garage rock indulók, mint a Vertigo, a Boys in the Band vagy a Can’t Stand Me Now.

 
 

Mellettük a nagyszínpadon eközben az amerikai Macklemore & Ryan Lewis produkciója zárta körülbelül 11-kor a fesztivál első napját, akiknek magvas(?) rapszövegeit és parasztvakító show-jukból álló “népszerűségi rejtélyüket” a koncert óta sem sikerült teljesen megfejtenünk. Mindenesetre Macklemore szőke parókáját és az LMFAO-tól leselejtezett jelmezeit többet tényleg nem szeretnénk látni.

 
 

A második (és egyben záró napon) az agyonhasznált Rather Be-vel kiugró Clean Bandit mellett a kilencvenes évek meghatározó walesi rockzenekarának, a Stereophonics kora délutáni koncertjével folytatódott az első éles európai Lolla-teszt, aminek inkább olyan csúcspontjai méltóak említésre, mint a Run The Jewels vasárnap délutáni kegyetlen anyaszomorítása, vagy a Belle & Sebastian és a Crystal Fighters párhuzamosan zajló, sikító és könnyes szemű örömzenélésbe kicsúcsosodó koncertje. Sajnos utóbbiak jókora csúszással kezdték meg lekésett koncertjüket, de mivel a fesztivál line-up szent és sérthetetlen (ahol csúszás nincs), így csak egy rövid minikoncertre volt idejük, de azt a legtöbb ukuleleszóló, óriás gumilabdák pattogásának és a virágkoszorús tinirajongók kánonban éneklésével maxolták ki.

 
 

Ezen a napon történt meg először, hogy – bár a nagyobb koncertek között félórás szünetek voltak a sorozatos átfedések miatt – egy időben kezdett az alternatív színpadon a svéd Little Dragon, a nagyszínpadon pedig Sam Smith vonzotta be a fesztivál látogatóinak nagyobb hányadát. Mi mégis kitartottunk Yukimi Nagano triphopot, downtempót és szintipopot egyedi hangzásvilággal ötvöző zenekarának régóta várt koncertje mellett. Mielőtt Smith rajongói rám zúdítják a savazást, elmondom, hogy ennek legfőbb oka, hogy (bárhonnan is nézzük) a Little Dragon 2009-ben járt először és utoljára Budapesten, az akkori koncertjüket pedig egy többször bekövetkezett áramkimaradás miatt félbehagyták. Az addig játszott 20 percük mégis az egyik legemlékezetesebb koncertélményeim egyike volt a zenekar élő zsenialitásának is köszönhetően. Mostani döntésem pedig szintén nem lett hiába: a nagyrészt a tavaly megjelent Nabuma Rubberband  lemezükről előadott dalok és Yukimi színpadi jelenléte talán Róisín Murphy ikonikus alternatív díva érdemrendjét is pillanatok alatt legyűrte.

 
 

Ezt a transzt vitte tovább a Muse-zal egy időben kezdő Tame Impala, akik már 2013-ban a Szigeten is meggyőztek mindenkit a neopszichedelikus rockjukból áradó tiszta tudatmódosító hatásukkal, amihez a zenekar jelenlétén és a vizuálon kívül most sem kellett több hallucináció. A nagyrészt harmadik lemezük dalait felvonultató koncerten szinte mindenki együtt énekelte a Currents húzódalait, a Let It Happen, a Cause I’m a Man vagy az Eventually csukott szemmel, de torokszakadtából éneklése még most is lúdbőröző élményként lett a Lollapaloozza legtökéletesebb koncertje – és egyben zárása.

 
 

Bő egy hét távlatából visszatekintve konstatálható, hogy Berlinbe eljutni nem túl bonyolult, és nem is túl drága, főleg ha a hazai szervezők által meghirdetett kedvezményes vonatjegyek egyikére csapsz le jövőre. A fesztivál jegyára szintén pont annyira baráti, ami egy magyar, cseh vagy lengyel fiatalnak is megfizethető. Persze a fesztiválon jobb kétszer meggondolnod, hogy az első sört vagy vodkaszódát hánykor gurítod le (egy 4 decis német Warsteiner prémiumsör a visszaváltható műanyag re-pohárral és tokennel 5 és fél euróba, a legmenőbb street food éttermeket felsorakoztató pavilonsornál pedig 7 eurónál kezdődtek a gasztrocsúcs fesztiválbetevők), de egy nappali zenei fesztivál révén itt ne is a lerészegedés legyen a célod. Inkább használd ki, hogy olyan kevésbé mainstream előadókat és zenekarokat hallhatsz testközelből, akik valamilyen oknál fogva máskor a legnagyobb eséllyel sem jutnak el Csehországba, Lengyelországba vagy Magyarországra. Vagy csak egyszerűen döbbenj le egy hasonló külföldi fesztiválon azon, hogy itt még a munkájukat végző, helyi In-Kalosok is szerethető emberek, akik olyannyira érted és veled vannak, hogy még egy Run The Jewels-koncert alatt is nevetve visszapasszolják neked a fotósárokba hajított felfújhatós gumi unikornisod vagy a Devo-kalapod.

IMG_7094

Szöveg: Hering András
Fotók: Biczó Andrea, Hering András


Kövess minket Instagramon is: @phenomenonmagazin

Címkék: , , , , , , , , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás