Varju Kitti
2019.10.5., 16:03

“A kíváncsiság, a lelkesedés és egy kis őrültség megtanít neked mindent” – Lisa Morgenstern-interjú

Földöntúli vokállal varázsoló énekesnő, virtuóz zongorista, szintetizátorokat és elektronikus kütyüket is megszelídítő alkotó – ő a német-bolgár származású Lisa Morgenstern, aki a tavalyi dupla Piano Day Budapest-fellépése után tér vissza az A38 Hajóra október 6-án. A Berlinben élő művésznő idén hozta ki az általa az igazi debütálásának tekintett Chameleon című albumát, amelyet néhány új szerzemény kíséretében mutat be vasárnap. Az énekesnő a balettos/zongorázós/énekesi múltjáról, berlini költözéséről és annak hatásairól, sajátos hangzásvilágának kialakulásáról és budapesti emlékeiről – néhány tavaly, az A38-on készült fotó társaságában – mesélt az alábbi interjúban.
For the English version of this interview, please scroll down!

Korán kapcsolatba kerültél a zongorával, klasszikus képzést is kaptál ezen a hangszeren. Sok évig balettoztál, majd visszatértél a billentyűkhöz – mi volt az a pillanat, amikor úgy döntöttél, hogy később saját zenét is kiadnál?

Mielőtt egyáltalán iskolába mentem, már akkor imádtam zongorázni, ahogy balettozni is, és mindkettőt igen komolyan vettem. De először a tánc mellett döntöttem. Amikor olyan 15 éves lehettem, ott kellett hagynom a balettiskolát egy sérülés miatt. Nagy űr maradt ezután, ezt kellett kitöltenem valami olyannal, ami hasonló lehet ahhoz a szenvedélyhez, amelyet fel kellett adnom. Viszont elég hosszú folyamat volt, mire elkezdtem hinni magamban, hogy a „csilingelésem” több is lehet, és hogy mindezt zenei karrierbe szeretném fordítani.

 
 

A balett hosszú ideig volt az életed része. Milyen hatással volt a tánc a zenei művészetedre?

A zene és a tánc olyan művészeti formák, amelyekkel kifejezhető mindaz, ami szavakkal nem. Természetes, hogy a balettmúltam hatott a zenémre, de hogy milyen mértékben, azt nem tudom elmondani. Ez a helyzet. Néha mérges leszek, hogy olyan elfoglalt vagyok az énekléssel és minden hangszerrel a színpadon, hogy nincs esélyem táncolni.

De nehezen képzelem el, hogy bárki azt mondaná a zenémre, hogy tánczene.

Másfelől én imádok olyan zenére táncolni, amelyet mások nem feltétlenül tartanak táncolhatónak.

A zongora kulcsszerephez jut a zenédben, ahogy az éneked is. Mikor fedezted fel, hogy ilyen vokális képességekkel rendelkezel, és milyen régóta képzed (ha képzed) a hangod?

Az igazat megvallva egyáltalán nem. Gyerekként nagyon szívesen együtt énekeltem bármivel, amit hallottam, és még mindig így teszek. Ezek között voltak jazz sztenderdek Frank Sinatrától, Nat King Cole-tól és Doris Day-től. Számomra az éneklés sosem volt nagy ügy. Ritkán énekeltem kórusokban, és énekleckéket sem vettem fél évnél tovább, mert azokra az órákra is nehezen jártam be, elvonta a figyelmem a tinédzser lázadásom. De emlékszem, a zongoratanárom egyszer megtanította, hogyan énekeljem az összes hangot egy többszólamú Bach-darabban, és ezt emlékezetből gyakoroltam, hogy jobban érezzem, miközben játszom a művet. Így tettem. Ezután megdöbbenve fejezte ki, hogy nem is gondolta, hogy ezt egyáltalán lehetséges megcsinálni.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

A zongora és az éneklés mellett szintetizátorokat és egyéb kütyüket is felhasználsz, hogy kitágítsd a zenei univerzumod. Volt szerencsém már két koncerteden is ott lenni, és láttam, hogy mindent magad kezelsz a színpadon, és a soundchecken is mindent felügyelsz és beállítasz. Mikor és hogyan szerezted ezt a technikai képzettséget?

Ez esetben is részben a gyerekkorom a válasz. Egy csomó időt töltöttem azzal, hogy mindenfélét felvegyek kazettákra egy többsávos hangrögzítővel, néhány még meg is van ezek közül. Tinédzser éveim végén felfedeztem egy primitív zenei szoftvert, improvizált felvevő- és hangmintázó eszközöket, de az évek múltán rájöttem, milyen messze van még a tudásom a professzionális felvételtől. Minél több zenét írtam, annál inkább szerettem volna felvenni a dalaimat egy stúdióban. Aztán véletlenül ez meg is történt, azzal együtt, hogy ugyanezt a stúdiót két évvel később el is hagytam. De ott megtanultam az alapokat, és hirtelen már profi zenekarokkal dolgoztam. Aztán valamikor kapcsolatba kerültem a szintikkel hasonló módon.

A kíváncsiság, a lelkesedés és egy kis őrültség megtanít neked mindent, amit akarsz.

Jóval a Chameleon megjelenése előtt, 2013-ban adtad ki az Amphibian című debütáló lemezed. Ez mégsem érhető el digitálisan vagy a streaming felületeken, és csak röviden van említve a biográfiádban. Egyfajta újrakezdést szerettél volna a Chameleonnal, és azt tekinteni a debütálásodnak?

Igen, szerettem volna egy tiszta kezdetet a Chameleonnal. Ez a valódi debütálásom. Még mindig büszke vagyok az első albumomra, az Amphibianre, különösen a dalszerzés oldaláról, de nem annyira a zenei esztétikájában. Egy olyan időben született, amikor egy igazi gót voltam, és még mindig tanultam. De az a lemez nem való a streaming felületekre. Ugyanakkor néhány CD még mindig elérhető, és nem csak az underground gyűjtők számára.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Fontos pillanat volt számodra, amikor úgy döntöttél, hogy Berlinbe költözöl. Mi vezetett ebbe a városba, és milyen módon változtatta meg a művészeted, a céljaid és úgy általában az életed?

Azért jöttem Berlinbe, mert ott kellett hagynom az akkori munkám, nem akartam más zenekaroknak dolgozni, hanem ismét a saját zenémre szerettem volna koncentrálni.

Már elkezdtem írni a Chameleont, és ösztönösen éreztem, milyen lépések és változások szükségesek ehhez. Szóval csak az ösztöneimet követtem.

De természetesen tudtam, hogy nagyon sok inspiráló zenész él abban a városban, akikkel szerettem volna találkozni. És őszintén szólva ez gyorsabban ment, mint gondoltam. Rengeteg csodálatos barátság, kollaboráció és kapcsolat alakult ki, amelyek ugyanezen az úton sosem jöhettek volna létre más helyen.

A Chameleonon több, Berlinben élő közreműködőt is találunk, mint például Tom Adams-et (vokál), Martyn Heyne-t (maszterelés) és Sebastian Planót, aki a lemezed producere. Hogyan írnád le az ő szerepét az album megszületésében? Miként segített formálni a Chameleont?

A Chameleon elkészítése a keresés és a találás folyamata volt. Amikor keresel valamit, rábukkansz más dolgokra, amelyeket egy teljesen más időben kerestél, vagy olyasmikre, amelyekre nem is gondoltál, hogy szükséged van. Sebastiannak inkább olyan szerepe volt, hogy folyamatosan emlékeztetett arra, valójában mit is keresek. Mert néha írtam olyan darabokat, amelyek túl akaratosak voltak, vagy elfelejtettem eléggé lélegezni hagyni azokat, vagy olyan stílusok felé mentem el, amelyek már túl messziek voltak. Emellett zenészként, csellistaként is közreműködött (például hangsúlyos szerephez jut a Levitation című számban – a szerk.), és ezt még értékesebbnek tartom, mert ez az ő igazi iránya.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Amikor a Chameleon dalait írtad, hogyan keltek életre ezek a darabok? Számodra mi a kiindulópont, amikor létrehozol egy számot?

Sosem tudom, hogyan feleljek erre a kérdésre. Mindig máshogy történik. Néha van egy dalszöveg, amely sokáig érintetlenül hever, aztán hirtelen megtalálja a saját kis zenei ágyát, néha pedig szinte minden egyszerre áll össze. De velem ez gyakran egy hosszú kirakóst jelent különböző elemekből, ahol csak azt érzem, hogy nem kéne elfelejtenem ezeket, és aztán néha a megfelelő dallam a megfelelő hangszerrel párosul. Egyszerűen túl sok lehetőség van, de amikor valami jó, azt észreveszed.

Egy interjúban azt említetted, hogy nem tartod magad modern klasszikusnak, hanem a zenéd inkább valami „az utáni”, ami ebből a műfajból fejlődött tovább. Szándékos irány volt létrehozni a saját hangzásod a Chameleonban, vagy hogyan állt össze a lemez zenei háttere?

Nem volt szándékos. Persze már jó ideje lenyűgözött ez a zenei jelenség, ez a kék szappanbuborék, amelynek „neoklasszikus” vagy „modern klasszikus” a neve. Még nem pukkadt ki, de egyre nagyobb és nagyobb lesz. Mégis mindkét szó helytelen. Majd talán egy nap a zenetudósok kitalálnak valami megfelelő szót erre.

Én csak dolgozom a hozzávalókkal, amelyek természetesen összeállnak, és ez ideálisan mindegyik zenei stílust jelenti, amelyeket átfogóan hallgattam. Az eszközeim pedig a zongora, a hangom, a szintetizátorok és minden őrült dolog, ami keresztülmegy a szívemen és a fejemen.

A Bulgarian Voices Berlin csoportjával is dolgozol már egy ideje. Nemrég volt az első közös fellépésetek a pop-kultur Berlinben, majd a hamburgi Reeperbahn Festival keretében az ikonikus Elbphilharmonie (Elbai Filharmónia) színpadán kaptatok lehetőséget. Hogyan kerültél be hozzájuk? Milyen terveid vannak későbbi, a szólókoncertjeiden való közreműködésre?

Az édesanyám Bulgáriából származik, és abszolút imádom a bolgár folklórt. Teljesen odavoltam, amikor felfedeztem, hogy van bolgár kórus Berlinben, azonnal kapcsolatba is léptem velük, majd csatlakoztam a hölgyekhez. Először sima kórustagként, majd elkezdtem hangszerelni számos dalt számukra, nemrég pedig egy álom vált valóra, hogy társíthattam az ő földöntúli hangjukat a saját zenémmel. Mivel csak most léptünk fel az Elbphilhamonie színpadán, az érzések még forrnak bennem, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan kitaláljuk, mi jön ezután!

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Harmadik alkalommal koncertezel Magyarországon: először David Klavins váci manufaktúrájába kaptál meghívást, majd 2018-ban dupla fellépéssel tetted teljessé a Piano Day Budapest eseményét az A38 Hajón, ráadásul ugyanitt hallhatunk október 6-án is. Miként emlékezel vissza a magyar koncertjeidre?

Mindegyik alkalom nagyon pozitív tapasztalatként maradt meg az emlékezetemben. Tulajdonképpen ezek voltak az első nemzetközi koncertjeim, úgyhogy mindenképp rendkívül izgalmasak voltak. Nagyon örülök, hogy visszatérhetek, mert imádtam az A38-at, az atmoszférát és a várost. És a legjobb dolog, hogy ezúttal is David Klavins Una Cordáján játszhatok – most először valamelyest nosztalgikus érzésekkel már.

Jó ideje befejezted a Chameleont, és említetted is egy interjúban, hogy már dolgozol új zenén. Már hallhat is tőled újdonságokat a közönség? Mire számíthatunk tőled az A38-on?

Igen, természetesen dolgoztam új zenéken. Van néhány friss szerzemény a setlistemben, és régebbi számaim is változtak, fejlődtek azóta. De a legtöbb újdonsághoz másféle koncertfelállásra van szükségem, például hamarosan egy nagyzenekarral fogok új dalokat előadni (november 29-én Erlangenben és 30-án Münchenben a PULS Festival keretében a Müncher Rundfunkorchesterrel lép fel az énekesnő – a szerk.).

A most következő koncertem kapcsán pedig: nem szeretnék nagy elvárásokat generálni, mégis megkérhetem a közönséget, hogy legyenek nyitottak mindenféle érzelmekre, hogy időzzenek el a mély hallgatásban és az egyáltalán nem hallgatásban, és hogy töltsünk el egy szép, emlékezetes pillanatot közösen.

Lisa Morgenstern tehát október 6-án az A38 Hajón ad koncertet a CAFé Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében, előtte pedig a Jónás Vera Experiment lép fel. Facebook-esemény itt!

 
 

Fotók: Miguel Murrieta Vásquez


You were introduced to the piano at an early age and got classical education with the instrument. After spending many years with ballet dancing then returning to the piano, what was the moment when you thought you want to actually release music later on?

Before I even went to school I already loved playing the piano as well as ballet and took both very seriously. But first I decided to dance. When I was about fifteen years old I had to leave the ballet boarding school because of an injury. There was a big dark hole that I had to fill with something that could come close to the passion I had to give up. However, it was a long creeping process until I believed myself that my jingling could become more and that I wanted to turn it into a music career.

As ballet was the part of your life for a long period, how did dancing influence your musical art?

Music and dance are art forms that express what you can’t express with words. Of course, my dancing experience influences my music, but to what extent I can’t put it into words. That’s the thing. Sometimes I get angry that I am so busy with singing and between all the instruments on stage that I have no chance to dance.

But I guess hardly anyone would call my music dance music.

On the other hand, I love to dance to music that people don’t necessarily consider danceable.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Piano is definitely the key part of your music and also your singing. When did you discover you have such singing abilities and how long have you been (if you have been) training your voice?

To tell you the truth, pretty much not at all. As a child I enjoyed singing along to everything I heard and I still do. Among them were many jazz standards by Frank Sinatra, Nat King Cole and Doris Day. Singing was never a big deal, I sang very sporadically in choirs and didn’t take singing lessons for more than half a year, where I hardly went stupidly because I was more distracted by teenage rebellions. But I can remember that my piano teacher once instructed me to sing all the voices of a polyphonic Bach piece that I was practicing by memory so that I could feel it better while playing. That’s what I did. Then she revealed to me in astonishment that she had never actually assumed that this was even possible.

One thing the piano and the singing but you also use a lot of synthesizers and other tools to expand the musical universe of yours. I was lucky enough to see you on stage already and saw that you handle everything on your own, even from setting up and create the right set for yourself. When and how did you learn this and gain the experience to do all this technical stuff?

Here, too, the answer is found partly in childhood. I spent forever a lot of time recording everything on cassettes with a multi-track recorder. Some I still have today. Primitive music software, very improvised recording devices and sampling tools I discovered with late teen years and for years I realized how far away my knowledge is from a professional recording. The more and more music I wrote I finally wanted to record in a studio. By a coincidence it finally happened, with the result that I left this studio only after two years again. There I learned all the basics and suddenly worked for many professional bands. And at some point I met synthesizers in the same way.

Curiosity, enthusiasm and a bit of madness teach you everything you want.

 
 

Before Chameleon, you have released Amphibian in 2013 as your debut. Yet it is not available digitally or on streaming platforms anymore and it is only mentioned very briefly in your biography. Did you want to have like a re-start with Chameleon and count that as your actual debut?

Yeah, I wanted some kind of clean start for Chameleon. Chameleon is my real debut. I’m still very proud of my first album Amphibian, especially the songwriting, but not so much on the sound aesthetics. It comes from a time when I was, so to speak, a full-blooded gothie and still learning. But this record doesn’t belong on streaming platforms. However, a few CDs are still available and not only for underground collectors.

An important moment of your life when you decided to move to Berlin. What led you to this city and in what ways did it change your art, goals, in general your life?

I came to Berlin because I had to leave working for other bands behind to concentrate on my own music again.

I had already started to write Chameleon and knew intuitively which steps or changes would meet that. Just following my intuition.

But of course I knew that there were many inspiring musicians living in this city who I would love to meet. To be honest, it went faster than I thought. So many beautiful friendships, collaborations and contacts I would never have come together the same way in any other place.

For Chameleon you had more Berlin-based collaborators such as Tom Adams (with additional vocals), Martyn Heyne (with mastering) and Sebastian Plano who produced your record. How would you describe Sebastian’s involvement? How did he help shaping this album?

The creation of Chameleon was a process of searching and finding. When you’re looking for something, you often find other things you’ve been looking for at a completely different time or things you didn’t even know you were looking for. Sebastian had rather the role to continuously remind me of what I’m actually looking for, because sometimes I wrote pieces that were too headstrong, or I forgot to let them breathe enough or I even went for styles that were too far away. And besides that he has contributed as a musician and cellist (he had key part in e.g. the track called Levitation – edit.), which I find all the more valuable, because that is his true destiny.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

When writing the songs for Chameleon, how was the process of making those tracks alive? What is the starting point for you when creating a song, what comes first, what comes last?

I always don’t know what to answer to that question. It’s different every time. Sometimes there has been a song lyric lying around for a long time that suddenly finds its musical bed, sometimes almost everything comes into being at the same time. But with me it’s often a long puzzle of different elements, where I just have the feeling that I shouldn’t forget them and then sometime the right melody docks with the right instrument. There are just too many possibilities, but if something is right, then you notice it.

In an interview you mentioned you don’t consider yourself as modern classical but your music is rather something „after it”, which was developed from this genre. Was it an intentional direction with creating your own sounding for Chameleon or how did the musical background shape together?

No, it wasn’t intentional. So surely I have also been fascinated for quite a while by this musical phenomenon, this blue soap bubble called “neoclassical” or “modern classical” which hasn’t burst yet but is getting bigger and bigger. Both words are still wrong. I guess some music science people will come up with the right word one day.

I just work with the ingredients that came together naturally and that includes for my taste ideally each musical genre I’ve been extensively listening to. And the tools are piano; my voice; synths and all the crazy things that go through my heart and head.

You also work with the Bulgarian Voices Berlin for a while now. You recently had the first joint performance at pop-kultur Berlin then you got to perform in Hamburg at Reeperbahn Festival on stage of the iconic Elbphilharmonie. How did you become the part of this group? What are the plans for future collaborations with your solo shows?

As my mother comes from Bulgaria and I absolutely adore Bulgarian folklore I freaked out when I found out about the existence of a Bulgarian choir in Berlin. I immediately got in touch and joined the ladies. First as a regular choir member, then I started arranging several songs for them and now the dream came true to combine their not-from-this-earth voices with my own music. As we just performed together at Elbphilharmonie, emotions are still boiling and I am sure we will find out very soon what comes next!

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

This is your third time in Hungary: first you performed in David Klavins’ manufacture in Vác then in 2018 you had two concerts for Piano Day Budapest on A38 where you are about to perform again. How do you recall your memories about these past gigs?

Both past times remained as very positive experiences in my memory. In fact these were one of the first international shows I played and that was certainly super exciting. I am so happy to come back, because I really loved the venue, the atmosphere and the city. And the best part is that I will be playing Klavins’ Una Corda piano again. Probably now for the first time with some sort of nostalgic feelings.

Chameleon was finished quite long ago and you mentioned in an interview that you’ve been working on new music for a while now. Are you showcasing some new material for the audiences already? What can we expect from you on A38?

Yes, of course I’ve been working on new music. I have a few new songs in my setlist and also older songs have changed and developed a lot. But most of the new material might need another concert setup. So for example I will play new songs with an orchestra very soon which I am working on at the moment (the singer is set to perform on 29th November in Erlangen and on 30th in München with Müncher Rundfunkorchester during PULS Festival – edit.).

For this upcoming show though: I don’t want to raise exceptions, still I can ask the audience to be opened for all sorts of emotions, to linger between deep listening and not listening at all and to just create a good memorable moment together.

 
 

Photos: Miguel Murrieta Vásquez

Címkék: , , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás