A hét műtárgya: Sopron Basket, ODU

Farkas-Zentai Lili
2019.11.5., 6:14

Az ArtHungry 45. heti műtárgya a Sopron Basket és az ODU, amely első, illetve harmadik helyezett lett az 5. ArtHungry Díj formatervezési kategóriájában. A tervezőkkel, Hevesi Annabellával és Bella Gáborral beszélgettünk.

Egy szabadulós játékokat tervező-kivitelező és működtető cégnél kezdtétek a közös munkát, amiből aztán végül egy saját brand is született. Hogy talált meg benneteket a Sopron Basket, hogy számukra női öltözőkomplexumot tervezzetek?

Gábor korábban dolgozott a klubnak, akkor még soproni belsőépítészként, de sajnos azok a tervek forrás hiányában végül nem valósultak meg. Ezért évekkel később, amikor a klub már biztosítani tudta a megfelelő hátteret, megkeresték, hogy szeretnének egy új öltözőt a „zászlós hajójuknak”, a felnőtt női csapatnak. Gáborral ekkor már közel egy éve dolgoztunk együtt, és korábban is felmerült, hogy a cégen kívül saját projektekben is kipróbálhatnánk magunkat, de végül csak ez az egy, ilyen léptékű megbízás volt képes kiragadni minket az alkalmazotti létből.

Mennyire kellett beleássátok magatokat a kosárlabda sportág rejtelmeibe a projekt során? Honnan inspirálódtatok? 

Nekünk mindig nagyon fontos, hogy egy átfogó elemzéssel indítsuk a tervezési folyamatot, bár én személy szerint nem érzem azt, hogy a szakértőjévé váltam volna magának a játéknak. Eleinte sokat beszélgettünk egymás között a versenysportról, és azon belül is a csapatjátékról. Elemeztük a kulturális előképeket, mint a harci kultúrát, a lovagi tornákat és a gladiátor játékokat. Vizsgáltuk a csapat címerét, a közönség szerepét, a küzdőteret és a sportágat övező rítusokat, tárgykultúrát, szimbolikát. Fontos felismerés volt, hogy a játékosok tulajdonképpen modernkori harcosok, és a személyes motivációik mellett álló közös cél egyfajta szakralitást kölcsönöz a sportnak – és ez persze nem csak a kosárlabdára igaz. Számomra a legerősebb kapcsolódási felületet a „női harcos” szerepkör jelentette, hogy milyen tulajdonságokkal kell rendelkezni ahhoz, hogy ezt a játékot valaki ilyen magas szinten képes legyen elsajátítani, és ezeket a tulajdonságokat aztán össze tudja egyeztetni a társadalmi és belső elvárásokként megfogalmazott „nőiséggel”.

Nagyon kíváncsiak voltunk a játékosok mindennapjaira, motivációjára és a közöttük, a munkájuk és a klub közötti viszonyra, ezért személyes interjút készítettünk a csapatkapitánnyal, és rendszeresen bombáztuk kérdéseinkkel a klubot is. Közben folyamatosan monitoroztuk a hasonló múltú és jelenű nemzetközi klubok vizuális kommunikációját és öltöző kialakításait, de őszintén szólva jellemzően ellenpéldákat találtunk.

Mi volt a tervezés kiindulópontja? A csapat címerét, a színeit mennyire kellett megjeleníteni? Egyáltalán: milyen szempontoknak, igényeknek kellett megfelelni?

A tervezés kiindulópontja egy 400 négyzetméteres, 2,65 m belmagasságú, ablaktalan, újépítésű raktárhelyiség volt, amiből le kellett választanunk egy nagyságrendileg 150 négyzetméternyi területet a komplexumhoz. Itt kellett elférnie az öltöző előterének, ami egy teakonyhának, edzői várónak és az exkluzív interjúknak is helyet biztosít, továbbá innen nyílik egy edzői mosdó és a csapat privát öltőzője, amiből pedig a játékosok zuhanyzója és mosdója. Ezen kívül megvalósult egy külön bejáratú sajtó- és oktatóhelyiség is, ahol az utánpótlás képzése zajlik a nyilvános sajtóesemények mellett.

A megbízó „presztízsberuházásként” jellemezte a projektet, és az akkor számunkra még ismeretlen „amerikai típusú” jelzővel illette az öltözőt. Ez lényegében azt jelentette, hogy a megszokott fapados megoldás helyett a klub szeretett volna a komoly sikereket elért csapathoz méltó munkahelyet biztosítani, mely hozzáadott értéket jelent a leszerződtetett nemzetközi sztárjátékosok számára, akik szinte szezononként vándorolnak egyik klubról a másikra.

Ebből logikusan következett az igény, hogy a klub identitását, a „brandet” kell erősíteni, ami persze azt is jelentette, hogy az olyan attribútumokat, mint a címert és a csapatszínt, ki kellett emelnünk a terekben.

Próbáltuk ezt inkább minőségi, mint mennyiségi formában megoldani, mert szakmailag nem tartottuk jó iránynak, hogy a régi GYSEV-től örökölt zöld és sárga – amelyek egyébként tökéletes harci színek – folyamatosan fenntartsák a küzdőtéren releváns indulatokat az öltözőben is. Sikerült azt a kompromisszumot kötnünk, hogy a színek csak kiemelt helyeken fényként, illetve bútorkárpitként jelennek meg, minden más pedig különböző fehérekből, szürkékből és feketéből áll, ami hangsúlyozza a színeket. Szerintem fontos, hogy ezek a terek a valóságban nem olyan letisztultak, mint a képeken. A játékosok jelenléte, a mezük, illetve személyes tárgyaik töltik meg tartalommal, tehát „színnel” az öltözőt – és nem fordítva. Eredetileg a koncepciótervünkben nem szerepelt, de a megbízónk ragaszkodott hozzá, hogy legyen egy „örökmécses” is a csapat címerével, amit végül egy padlóba süllyesztett világítótestként valósítottunk meg.

Egy-egy ilyen komplexumnak, gondolom – és ezt említettétek is – mindenképpen sugallnia kell az adott csapat identitását, az összetartást. Ezt hogyan lehet a belsőépítészet nyelvén megjeleníteni?

Igen, legalábbis szerintünk fontos erre nagy hangsúlyt fektetni. Egyrészről kézenfekvő a csapat „arculati elemeivel” kommunikálni a terekben, akár direkt vizuális eszközökkel kifejezni a következetességet, a koherenciát és a karaktert, például a színekkel és a címerrel. Másrészről a térérzethez kapcsolódó gesztusoknak is fontos szerepe van – hogyan ültetek le embereket, mekkora a közöttük lévő távolság. Tehát a különböző funkciók és a köztük lévő viszony, az arányok és például a szimmetria, vagy más centrikus elrendezés is képes kifejezni az egységet, az összetartást. Szerintem egy csapat akkor ideális, ha a tagok saját identitásával is foglalkozik. Egy jól működő közösséghez teljes értékű emberekre van szükség, nem jó az olvasztótégely. Ennek belsőépítészeti megvalósítására mi azt a megoldást választottuk, hogy mágnesekkel személyre szabható felületeket biztosítottunk a játékosok névre szóló öltözőfülkéjén, amelyek ezáltal önálló és egyedi egységként is működnek, miközben a közöttük lévő viszony egyenrangú, a centrális elrendezés pedig azt hangsúlyozza, ami közös bennük, amitől ők egy közösséget alkotnak.

Hogyan fogadta a csapat az elkészült öltözőt? Milyen visszajelzéseket kaptatok?

Néhány frissen szerződtetett játékos a jelenlétünkben járta körbe az elkészült öltözőt, és kissé zavarba jöttünk, hogy mennyi „WOW!” hangzott el, az egyikük pedig egyenesen azt mondta, hogy

It looks like in America”…

A Sopron Basket idén az A’Design Awardon első helyezést ért el belsőépítészeti kategóriában, amihez ezúton is gratulálunk, és hát az ArtHungry formatervezési kategóriájában most először fordult elő, hogy egy valaki vitte el a díjat az adott kategória I. és III. helyezettjeként. Annabella, hogyan választod külön a IO és a saját neved alatt futó projekteket? Egyáltalán szükség van-e erre?

Köszönjük. Szerintem nincs szükség a szétválasztásra, számomra minden, amit kiadok a kezemből, az ugyanúgy az IO-hoz is tartozik. Nincs olyan projekt, amiben ne vennénk részt mind a ketten valamilyen formában. Az utóbbi hónapokban főleg én vezettem a tervezést, Gábor pedig elsősorban a gyártással és gyártmánytervezéssel foglalkozott, ezért formálisan meg is különböztetjük a szerepeinket. Eszerint ő a „head of production”, én pedig a „head of design”. Ez persze a valóságban egyáltalán nem kőbevésett, inkább csak aránykérdés, hogy az adott projekt épp mit kíván, és hogyan tudjuk egymás között felosztani a feladatokat.

Az ODU esetében a saját gyerekkorodból inspirálódtál – az egyetlen hely, az íróasztal, ahol be lehet kuckózni, ami csak a tiéd… MOME-s feladatként kaptátok, hogy tervezzetek asztalt, de azóta gondolom, és remélem, ez a szép tárgy, már sokkal több lett ennél. A tavaszi Otthon Design Kiállítás Magyar Design standján is bemutatásra került, sőt a szeptemberi S/ALON Budapesten is kiállították. Nem is csoda. Ez egy személyre szabható, egyedi jellel ellátott gyönyörű kisszériás bútor. Milyen volt a fogadtatása vásárlói oldalról? Milyen megkeresések érkeztek eddig az ODU kapcsán? 

Elképesztően izgalmas volt látni és hallani a reakciókat, gyakran úgy, hogy a látogatók nem is sejtették, hogy én vagyok a tervező. Úgy vettem észre, hogy akinek legalább annyira felkeltette az érdeklődését, hogy közel mert menni a bútorhoz, általában szélsőségesen pozitívan fogadta. Nagyon meglepett, hogy mennyire vonzza például a gyerekeket, akik többször is odaszaladtak és elkezdték próbálgatni, játszani az elemekkel, tapizni a felületeket. A Stockholm Furniture & Light Fair-en is kiállítottuk a MOME standján, ahol hagyott nekem egy névjegyet az EMKO litván bútormárka egyik képviselője,  de még nem vettem fel velük a kapcsolatot, mert először mindenképp szeretném megpróbálni az IO égisze alatt piacra vinni.

Gyártástechnológiai szempontból ez egy elég bonyolult bútor, és még tervezgetjük a stratégiát, és a kivitelezés legoptimálisabb formáját, hogy végül teljes biztonsággal adhassuk ki a kezünkből termékként. Van pár nagyon komoly érdeklődő, akik beleszerettek, és hónapok óta szeretnének hozzájutni az asztalhoz, mi pedig azon dolgozunk, hogy ez vállalható költségek mellett valósulhasson meg. Nagyon bízunk benne, hogy ez a díj is löketet ad a projektnek.

Az ArtHungry-n már kint is a legújabb munkád, az O TRL, egy modern zsúrkocsi. Mesélnél róla egy picit? Illetve: milyen újabb, jövőbeni terveid, terveitek vannak Gáborral, vagyis a IO-val?

Néhány hete a MOME-n azt a feladatot kaptuk, hogy 3-4 hét alatt fejlesszük tovább egy korábbi tervünket, és juttassuk el egy 1:1-es modell szintjéig, hogy még a diploma előtt legyen egy „befejezett” munkánk, amit akár a 2020-as Stockholm Furniture & Light Fair-en is kiállíthatunk az egyetem standján. Ennek a zsúrkocsinak az ősét eredetileg a Sopron Basket előterébe terveztem, de sajnos nem valósult meg. Szerettem azt a tervet, és ideálisnak tartottam erre a feladatra, mert elég mobilis és kicsi a bútorvásárhoz, és elég egyszerű a 3-4 hetes megvalósításhoz. Az előképhez képest jelentős mértékben átterveztem, ugyan a karaktert és a korábban használt anyagokat megtartottam, a formát maximálisan alárendeltem a lapraszerelhetőségnek, ami az első verzió esetében nem volt szempont. Azért döntöttem így, mert az idei tapasztalatok alapján a kiállítás-szervezés neuralgikus pontja a bútorok szállítása, plusz egy ilyen műszaki/geometriai megoldás (a minimalizmussal karöltve) tervezői „erőfitogtatásnak” számít, és bízom benne, hogy a szakmai közeg ezt értékelni is fogja Stockholmban. Közben komolyan fontolgatom, hogy a jövőben termékké fejleszteném, plusz van mellé egy – eddig eléggé perifériára szorult – kisszekrény, amit a S/ALON Budapesten is kiállítottunk. Szeretnék belőlük egy kis bútorkollekciót a jövőben, amivel viszont valószínűleg csak hónapok múlva fogok tudni foglalkozni. Egyelőre két nagy projekt veszi el minden energiánkat, ugyanis néhány hete kezdtük el a Gresham-palota megújuló egyedi bútorainak gyártmánytervezését (magukat a bútorokat nem mi terveztük), illetve a héten vágunk bele egy vidéki, 3000 négyzetméteres kosárlabda csarnok komplett belsőépítészeti tervezésébe, amivel párhuzamosan fejlesztem a szakdolgozatomat és mestermunkámat is.

Alkotóművészek, kreatívok, művészeti iskolások! Ha szeretnétek online is megmutatni alkotásaitokat, regisztráljatok, és töltsétek fel ti is őket az ArtHungry.com oldalra!
A cikk a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával készült.

Címkék: , ,

/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás