„A fő hajtóerő mindig az elképzelés volt” – iamyank-interjú és -videópremier

2018-ban debütáltál nagyzenekarral a Művészetek Völgyén, ahová felkérésre állítottál össze egy szimfonikus koncertműsort. Bár az akkori 15 fős felállás mára létszámban csökkent, és a zenészek is cserélődtek, továbbvitted ezt a projektet az elmúlt két évben. Hogyan tudnád összefoglalni az érzéseidet erről az elmúlt időszakról?

Leginkább ahhoz az időszakhoz tudnám hasonlítani, amikor először kezdtem el elektronikus zenével foglalkozni. Mindennap tanultam valami újat, alig vártam, hogy legyen lehetőségem egy újabb fejezetet kipróbálni. Izgatottan kutattam, fogyasztottam az új információkat. Akkoriban áthatotta a folyamatot a türelmetlenség is; ez azóta szerencsére alig észrevehetőre csökkent. Már látom, hogy egy új terület felfedezéséhez idő kell, még akkor is, ha van már más területeken korábbi tapasztalat. így egy nagyon kedves időszak ez, tele érdeklődéssel és türelemmel. A jövőt én sem ismerem, de érzem, hogy az egymást követő érdeklődések nem fogják már olyan ütemben és hevességgel váltani egymást, ahogy eddig.

Egyre inkább látom úgy, hogy az eszközök, koncepciók, hangzások nem fontosak, illetve nem ezek a zene alappillérei számomra, emiatt ha jövőre előállok egy rave- vagy punklemezzel, abban sem lesz semmi szokatlan, és ez igen megnyugtató érzés.

Két éve vannak iamyank Live Ensemble-koncertek, de sosem volt két egyforma fellépés. Zeneileg folyamatosan változott, formálódott a projekt, a mostani lemez viszont egy pillanatnyi lenyomata annak, hol tartasz, tartotok most mindezzel. Ha visszakanyarodunk a Művészetek Völgyén előadott zenéhez és ahhoz, ami most hallható tőled, miben látod a változás lényegét?

Az első koncerten némiképp elterelte a figyelmem a lehetőség monumentalitása. A nagy létszám, a nagy színpad nagyratörő hozzáállást váltott ki belőlem. Ezúton tanultam meg, hogy számomra kontraproduktív a nagyratörés érzése. Az erős akarás által okozott érzelmi sokk olyan helyre visz, ahonnan sokkal nehezebben látom tisztán az igazi célt. Talán erre reagáltam azokkal a változtatásokkal, amelyek mentén a létszám, a hangszerelés és a darabok szerkezete, összetétele is egyszerűsödött: kevesebb elektronika, több humán faktor, nagyobb szabadság a zeneszerzési és az előadásmódbeli feladatok körül. Ez a lemez és egyben a jelenlegi állapot definiáltabb, individuálisabb, a hangszerek pozíciói, funkciói, súlyai folyamatosan változnak.

A hagyományos kamarazenekari hangképhez képest individualistának tűnhetnek az egyes szólamok, számomra viszont ezek az egymásba fűződő, néha előbukó, néha eltűnő motívumok és a párhuzamosan, de eltérő ciklusokban mozgó hangok alkotják azt az illúziót, amit annyira szeretek az elektronikus ambient zenében.

Vizualizálva: habár van formája, de nem állandó, nem kiszámítható, organikus, természetes hatások alakítják.

Hogyan képzeljük el a felkészülésed, a zeneszerzői folyamatokat az egyes ensemble koncertekre? A zene mindig változott, volt, hogy az egészet újraírtad bizonyos idővel a fellépés előtt, ráadásul a többfős felállás, így a hangszeresek kötöttsége miatt a felkészülési idővel is számolni kellett.

A lekötött fellépés gondolatát régebben még terrornak éltem meg, most kellemesen csípős fűszernek érzem, ami frissen tartja a gondolataimat. Sikerült lebontani néhány korábbi patetikus képet, ami bennem élt arról, hogy milyennek kellene lennem zeneszerzőként, milyennek kellene lennie a folyamatnak, mikre kellene gondolnom közben. Nagyon sokat segít, ha el tudom képzelni a helyszínt, az embereket, az egész eseményt, ahol meg fog történni. Talán ezért sem ismételtünk műsort.

Nyilván elégedett sem voltam, és a javítások mértéke egy idő után már újraírást jelentett, de a fő hajtóerő mindig az elképzelés volt.

Nyitóeseményen játszani a Völgy nagyszínpadán, Bootsie Quartett előtt játszani a Trafóban vagy Piano Day-en a Müpában teljesen különböző helyzetek, ezekhez kívántam alkalmazkodni az új anyagokkal. A következő lépés talán a már létező, felvett darabok különböző előadásmódbeli verziói lehetnek, így próbáljuk majd megőrizni őket hosszabb időre, és kicsit eleget tenni a közönség szerető nyomásának.

Minden koncert más volt, de hogyhogy pont ez a CAFe-s est lett az, amelyet meg akartál mutatni egy szélesebb körű közönségnek is, a koncertlátogatókon kívül? Már egy ideje szerettél volna egy élő lemezt kiadni, vagy ez az alkalom hívta elő benned az ötletet, hogy legyen ilyen albumod?

A lemezt és a felvételt is két éve tervezem. Viszont eddig elvetettem minden elkészült dalt és projektet időközben. Nem voltam biztos abban, hogy valóban ki akarom adni, vagy csak az frusztrál, hogy régóta nem publikáltam, és „illene már”. A koncert napjáig meg sem fordult a fejemben, hogy ez az este végül egy kiadvány lehet, és hogy egyáltalán valaha élő lemezt szeretnék kiadni. A koncert után nagyon elégedettnek és szerencsésnek éreztem magam. Minden feltétel teljesült, minden út kereszteződött, emlékszem, hogy volt pár pillanat, amikor már arra gondoltam, hogy „remélem, a felvétel jól sikerült, ezt el akarom tenni emlékbe„. Majd mikor megkaptam a nyersanyagokat, és először meghallgattam, elragadott az izgalom: soha korábban nem voltunk ennyire közel ahhoz, amit elképzeltem.

Néhány nap eltelt, többször meghallgattam, és tisztán, egyértelműen éreztem a könnyű gondolatot: ez most mehet az útjára.

Hogy emlékszel vissza a CAFe-s koncert előtti időszakra? Miközben összeálltak a dalok, érezted, hogy most valami fordulópont jön? Hogy most érett össze?

Próbálom elhessegetni a fordulópont jellegű gondolatokat. Azt az illúziót erősíti bennem, hogy épp nagyon fontos, amit csinálok, és valami nagy dolog készül. Elképzelhető persze, hogy ez így van, de mint azt korábban említettem, engem leláncol a gondolat, hogy amin épp dolgozom, az életem nagy műve. Így a folyamat higgadt, apró lépésekben haladó élmény volt. Tiszta, kételyektől mentes.

Nem akarok sehova odaérni vagy kipipálni, csak arra figyelni, amit épp csinálok, és ez így volt minden reggel, amikor dolgoztam a koncerten játszott darabokon.

Az előadás előtt pár nappal természetesen átjárt az izgalom, hiszen csak az utolsó pillanatokban volt lehetőségem először a zenekar által előadva hallani; ez egy szerzőnek szerintem mindig izgalmas momentum. Nagyon sokszor tértem vissza Arvo Pärttel készített interjúkra, a munkásságával foglalkozó írásokra. Az ő hozzáállása erős támasz volt végig, és habár ő nem tud róla, de mentoromként segített megmaradni a kijelölt úton.

Egy videó is társul az új lemez mellé – miért pont erre a dalra esett a választás? Miért ez lett a „vizuálisan is kiemelt” darab?

Amikor feltették a kérdést, hogy melyik dalt vegyék fel, arra gondoltam, hogy az Aether az, ami egy darabon belül bejárja azokat az utakat, amelyeknek részleteit a lemez többi darabja bont ki. Tekintve, hogy a munkáim iránt érdeklődők nagy részéhez valószínűleg nem jutott el túl sok a Hiraeth utáni munkáimból, most egy rövid összefoglalót szeretnék ezzel a videóval küldeni: ezt csináljuk most, és ilyen, amikor élőben játszunk.

Véleményed szerint hol tart most az ensemble projekt? Ez a lemez egy aktuális lenyomata ugye, de ha egy utat vizionálnánk magunk elé, akkor hogy nézne ki az? És mi jön még?

Sokat gondolok erre, de választ nehéz adni. Megbékéltem. Élvezem a folyamatosan változó körülmények gondolatát, így bátran teszem ki magam bárminek, ami jön. A kíváncsiságom végtelen, az érzelmeim, hangulataim igen széles skálán mozognak, de ezeket egyre kevésbé próbálom figyelembe venni alkotáskor. Folytatom tovább a kutatást az egyszerű dolgokban rejlő részletek körül technikailag és metaforikus értelemben is.

Ha a jövőre gondolok, a legerősebb vágyam az, hogy remélem, elég bátor leszek kiadni bármit is, amit létrehozok, és hogy a játékosság és a kíváncsiság továbbra is a legerősebb hajtóerő marad.

Atreyu’s Horse-ként is aktívan koncerteztél, de jó ideje inkább ismét iamyankként léptél előtérbe zeneileg. Hogyan tudod most szétválasztani ezt a két projektet? Egyáltalán, szétválasztható még ez a kettő?

Az Atreyu’s Horse a fejemben leginkább a Barta Gyöngyivel közös munkát jelentette. Ez a projekt ilyen formában jelenleg hibernált állapotában várja az alkalmat, amikor a körülmények újra életre hívják. A mai napig hálás vagyok Gyömbinek, mostanában kezdem csak igazán felfogni, hogy milyen mélyreható változásokat indított el bennem a közös munka, a játék, a kísérletezés. Nélküle biztosan nem lett volna bátorságom, hogy belevágjak egy olyan anyagba, mint a jelenlegi lemez. Az Atreyu’s Horse létrejötte annak a tünete is volt, hogy olyasmi kezdett el érdekelni, amiről azt gondoltam, hogy túl távol áll azoktól, akik hallgatnak.

Most azt gondolom, hogy mindig lesz, akinek pont betalál, amin dolgozom, és olyan is, akit egyáltalán nem fog meg, szóval nincs mitől tartanom.

Még a koronavírus-járvány kitörése előtt láthattuk a közösségimédia-felületeiden, hogy egy filmzenei projekten dolgoztál. Erről van bármilyen konkrétum, amit már most megtudhatunk?

A forgalmazásról egyelőre nincsenek biztos információim, de eredetileg idei megjelenés volt a terv, szóval ha a helyzet változott is, valószínűleg sokat nem kell várni, hogy megtekinthető legyen az A legjobb dolgokon bőgni kell.

Ez volt az első ilyen filmzenés munkád – miként élted meg? Milyen élményeket adott neked ez a projekt?

Imádtam! Szuper izgalmas volt Grosan Cristivel dolgozni. Sokat fantáziáltam már az első filmzenei munkáról, de amin most is mosolygok, az az hogy teljesen máshogy képzeltem. Amikor felhívtak, fejben már állítottam is össze a vonósszekciót, majd a munka során szép lassan kiderült, hogy Cristinek sokkal érdekesebb ötletei vannak, így a kezdeti standard filmzenei hangzásvilág teljesen kikopott, és helyette bátorított, hogy szokatlan hangokkal és technikákkal kísérletezzek. Mindezt olyan mértékben, amit én magamtól felvetni sem mertem volna. Nem tudom, milyen egy átlagos rendező-zeneszerző viszony, de az biztos, hogy rám nagyon jó hatással volt a türelme és a bátorítása. Nagyon hálás vagyok, hogy segített átlépni a korlátaimat.

The Hour of Relief néven hetente kétszer léleknyugtató zenei szeánszokat tartasz a nappalidból. Ezek mennyire tudatosan összeállított szettek? Avagy mennyiben improvizatívak? Neked mit adnak ezek az alkalmak, és másoknak mit szeretnél adni ezekkel?

Ezekre a rituálékra úgy tekintek, mint szolgálat. A cél az, hogy a hallgatóknak segítsek relaxálni attól függetlenül, hogy én mit érzek, gondolok.

Természetesen a ráhangolódás és maga az előadás engem is oda visz, ahova őket. Jót tesz, hogy heti két alkalommal úgy zenélek, hogy annak meg kell felelnie egy ilyen elvárásnak. A tartalom maga improvizatív, de kialakult egy struktúrai mintázat, ami ismétlődni látszik. Mostanában ez jelöli ki az utat ebben az egy órában.

Fotók: Garden Wonder

Címkék: művészetek völgye, hiraeth, aether, the hour of relief, atreyu's horse, iamyank, koncertlemez, iamyank live ensemble, interjú, cafe budapest kortárs művészeti fesztivál, garden wonder, premier, herold jános