Avatar photo
2017.08.2., 12:14

A budapestiek új ruhája – 300 pónival és kreatív workshopokkal indul Budapest közösségi varrodája

Vagy olcsó fast fashion vagy drága (magyar) designer. Körülbelül ez a két fő csapásirány rajzolódik ki, ha filterezés nélkül pillantunk a budapesti divatkínálatra. A kettő közötti légüres térben egyre több kezdeményezés mocorog, és ide robbant be a PINKPONILO közösségi varroda is.

fotó: Torma Krisztián (Photorama.cc)

Kudron Anna a színház, Szabó Viktória pedig a film területén tevékenykedik, kettejük kreatív energiáikat egyesítették a varrodában.  Az alapítók az alkotás örömét, a varrás „archaikus” technikáját, a közösségi munka hangulatát akarják visszacsempészni a városi bennszülöttek digitális hétköznapjaiba, miközben a hazai öltözködéskultúra megreformálása felé is tesznek egy lépést. A PINKPONILO lényege a határokon és kultúrákon átívelő tettvágyból származó jókedv​.

Mi a PINKPONILO? Instagramon van néhány kép, de ennél több még nem derül ki a sejtelmes projektről.

Anna: A régi pónik gyűjtése és a saját projekt iránti vágy két párhuzamos folyamat volt, amelyek három éve nagyjából egyszerre kezdődtek. Aztán jött egy villanás, hogy a kettőt össze fogjuk kötni, és úgy fogalmaztuk meg, hogy a pónik beköltöznek a varrodába. Nem ez a fő mondanivalója a varrodának, de így érnek össze a szálak.

Hogy kezdődött a póni gyűjtés? Azt mondtad, három éve indult, tehát nem egy gyerekkori hobbi nőtte ki magát.

Anna: Egyszerűen nem emlékszem miért kezdtem el gyűjteni, de utóbb előkerült gyerekkori pónim 1989-ből. Egy nagyon konkrét emlékem van, hogy oviban egy kisfiú bedobta a szekrény mögé a pónimat, és tudtam, hogy onnan nem fogjuk tudni kiszedni, mert egy nagyon nagy szekrény volt.

Viki: Én arra emlékszem, hogy akkoriban kint éltem Németországban, cseteltünk a világmegváltó terveinkről, és arra jutottunk, bármi is lesz, nem baj, ha vannak pónik. Anna vett pónikat a Vaterán, és mesélte, hogy van tíz pónija. Nem értettem mit akar a pónikkal, és ő sem értette, de egyre több lett. A pónik számának növekedésével megjelent a pink póni kifejezés.

Hazaköltöztem, és épp egy zebegényi kirándulásból értünk vissza, ültünk az Eiffel téren, és arról beszéltünk, hogy miért nem veszünk textileket és csinálunk egy varrodát, ha amúgy is varrni akarunk.

Közben annyi póni lett, hogy ki kellett őket állítani valahol, és a varroda ötlete is egyre határozottabb lett, így állt össze, hogy a PINKPONILO egy varroda lesz.

fotó: Torma Krisztián (Photorama.cc)

Hány darabból áll jelenleg a kollekció?

Anna: Őszintén bevallom, nem számolom őket folyamatosan, de olyan 250-300 darab lehet. A legrégebbi ’84-es, új pónikat nem gyűjtök, de beszivárgott azért néhány mostani darab. A kislányok nagyon hamar ráunnak a pónijaikra, és az anyukák elkezdik interneten árusítani őket. A Tescos gagyitól az eredeti Hasbro pónikig nagyon sokféle kapható. Gyűjtők is megtaláltak, mert olyan gyakran látták a nevem Vaterán, és bekerültem a pici csoportjukba. Viki szerint ez már perverzió.

Viki: Szekta.

Anna: Ők olyan szinten űzik ezt, hogy ha egy eredeti szárnyas póninak hiányzik az egyik szárnya, azt legyártják. Nagyon jó, hogy belekerültem ebbe a csoportba, mert onnan nagyon klassz pónikat jó áron tudtam megszerezni. Mindent tudnak a pónikról, elmondják, mivel tisztítsd, hogy szép maradjon, mert, ha karban van tartva, az az árán is meglátszik. Kócos hajjal, koszos felülettel értéktelenebbek. Ahogy nálunk ki vannak rakva a pónik, összekeverve a kínai és az extrább darabok, az számukra szentségtörés. Ha első alkalommal fognak ellátogatni hozzánk, biztosan lesz egy-két ájulás. Ők általában teljes sorozatokat gyűjtenek, amiből több van, azt egymás közt elcserélik. Mindenki listát vezet a gyűjteményéről, és azt frissítik. Komoly 40-50 darabos gyűjtemények vannak, de szigorúan válogatva. Egy kívülálló szemszögéből viszont a gyártási év nem mond semmit, a színkavalkádtól viszont megőrül. Meglepett, hogy ez ennyire egyedi, és Budapesten még nem sajátította ki senki a pónikat. Egy-két külföldi művész foglalkozik póni átalakítással, megszemélyesítéssel, például van, aki sztárok képére formálja őket. Az a művész volt számukra az Antikrisztus.

Viki: Ő azóta meghalt.

fotó: Torma Krisztián (Photorama.cc)

Mennyire aktív ez a csoport? Személyesen is ismered őket, folyamatosan tartjátok a kapcsolatot?

Anna: Igen. Ez egy pici csapat, nagyjából tíz fő, és nagyon megválogatják a tagokat. Folyamatosan tájékoztatnak, kitől nem érdemes venni, mert drágán árul, rossz minőségben, vagy csaló. Az Amazonon végtelen számú játékot árulnak, de sokkal magasabb áron, és vámmal együtt horribilis összegeket tennének ki.

Nekem a legmarkánsabb pónis emlékem, hogy nagyon zavart a sörénye, ezért elől egy kicsit megnyírtam. Punk póni lett belőle.

Anna: Érdekes, mert több póninak lenyírták a sörényét, ami persze nagy értékvesztés, ezek a kislányok jól elrontották nekem (nevet), de valószínű hasonló okokból.

Viki: Külön dobozod van a pónik sörényéből kiszedett kis csatokból.

Anna: Én csak pónikat gyűjtök, van pár kiegészítőm, de az egy teljesen külön, önálló piac. Várak, kastélyok, autók…

A pónik most beköltöztek a varrodába, de hol tároltad őket eddig?

Anna: Eddig otthon egy dobozban, ami szintén szentségtörés, mert a sörényük összegabalyodott. Normál esetben polcokon kéne állniuk. Egy ponton azért tudtuk, hogy át szeretnénk hozni ide a kollekciót, csak a helyszín keresés nagyon hosszúra nyúlt. A következő mérföldkő az volt, hogy észrevettük, akárki jön hozzánk, gyerek vagy felnőtt, rögtön elkezdte nézegetni, tapogatni, kipakolni őket. Bármeddig képesek voltak foglalkozni velük, amitől teljesen ellazultak. Fotóztuk is őket, a város különböző pontjain és külföldön egyaránt.

Viki: Anna gyűjti a pónikat, nekem nincsenek, és egyszer adott egy kis táskányi pónit, tíz-tizenöt darabot, hogy fotózgassam őket. A kedvenceim a különböző éjszakai szórakozóhelyek WC-jében elkövetett fotózások.

Anna: Van egy hatalmas fotósorozatunk, amit apránként fogunk adagolni. Amíg nem volt meg a konkrét koncepció nem akartunk túlzásba esni. Bár még csak ötlet szinten létezik, tervezünk a pónikból és a képekből egy kiállítást, amihez a gyűjtői darabok nagyon nagy segítségül szolgálnak.

Van közülük kedvenced?

Anna: Ezt a nemezelt pónit a Kopaszi gátnál vettem, autista fiatalok készítették. Ő a királynő, akit a Szimpla kertnél is fotóztunk. A koronájával, palástjával rendkívül tekintélyt parancsoló.

fotó: Torma Krisztián (Photorama.cc)

A PINKPONILO név akárhogy is nézzük a társadalomban bevett értékrend szerint valami nagyon csajos dologra asszociálnak rögtön az emberek, amit a varroda tovább erősít.

Anna: Félelmünk volt, és az ismerősök is felhozták kritikaként, hogy a férfi érdeklődőket elriaszthatjuk, de ez igazából egy játékos szóösszetétel. Nem volt szándékunk a kirekesztés, sőt. Ez később fog kiderülni, de al-brandekben is gondolkozunk. A lényeg a szójáték, az eszmeiséget pedig a póni-flow írja le. A varroda szintén konnotációt okozhat sokak fejében, hogy ez egy női tevékenység, pedig ez egyáltalán nem igaz.

Mi is tervezünk kifejezetten férfiaknak szóló alkalmakat, alapozó és tematikus órákat egyaránt.

Páran már jelezték is, hogy szívesen kipróbálnák a varrást más srácok társaságában.

Viki: Szerencsére kezd átértékelődni, hogy mi az, ami női meg nem női. Nem voltam még úgy jóga órán, hogy ne lettek volna ott fiúk, pedig itthon ez női sportnak van kikiáltva. Közben a jógik mind férfiak. Az a baj, hogy minden nagyon szerephez kötődik. Miért lenne csak női skill a varrás? Nem igényel semmilyen különleges képességet. Az egyik munkatársam párja fantasztikus bőrtáskákat varr a nagypapája bőrvarró gépén. Neki ez a kikapcsolódás.

fotó: Torma Krisztián (Photorama.cc)

Miért épp egy varroda létrehozása lett a nagy közös projekt?

Viki: Osztálytársak voltunk a MOME-n, 2014-ben végeztünk design- és művészetmenedzsment szakon. Én három évet éltem Németországban, Anna fél évet Törökországban, és a hazaköltözésünk után, 2015-ben történt ez a Nyugatis ücsörgés. Beszélgettünk, hogy jó lenne együtt belekezdeni valami kreatív vállalkozásba. Annának friss volt a török élmény, az ottani öltözködéskultúra, engem is érdekelt akkoriban a varrás, noha soha nem volt semmilyen kapcsolatom vele. Németországban kaptam barátoktól egy varrógépet, és eldöntöttem, hogy megtanulok varrni, és részt is vettem egy varró workshopon. Persze azóta sem tudok.

Anna: Mindketten olyan területről jöttünk, ahol karakteres férfiaknak kell dolgozni, és addigra lett annyi munkatapasztalatunk és ennek révén önbizalmunk, hogy akár egy saját projektet is végig tudnánk vinni. Nekem egyébként is van egy divat kattanásom, a Philosophy magazinnál művészeti szerkesztőként tevékenykedem több mint négy éve. Isztambulban pedig textil- és divattanszéken tanultam Erasmuson fél évet. Ott adott egy hatalmas és olcsó textilkínálat, ami Budapesten hiányzik. Nem olyan jó minőségűek a textilek, vagy ha igen, az nagyon drága, és kevés helyen lehet beszerezni. Törökországban, ha nem külföldiként mész az ár tizede az itthoninak. Ráadásul ott teljesen természetes, hogy varratnak maguknak ruhát, nincs minden sarkon egy H&M.

Feltérképeztük Budapestet, és rájöttünk, hogy sok varroda van, de nagyon magas árakon dolgoznak, és nem kommunikálják a szolgáltatásukat, valószínűleg egy meglévő ügyfélkörre építenek. A mi generációnk számára láthatatlanok.

fotó: Torma Krisztián (Photorama.cc)

Itthon csak nagyon különleges alkalmakra varratnak az emberek ruhát, szalagavatóra vagy esküvőre, de könnyebb szombat délután egy óra alatt végigjárni öt üzletet.

Viki: Az időfaktor is fontos tényező, a bolti azonnal megvan, itt időt kell bele fektetni. Facebook-oldaluk sincs, ők nem használják a számunkra megszokott információszerzési csatornákat. Nincs annyira a köztudatban, hogy opcióként felmerüljön.

Anna: Egy ilyen helyen kommunikálni kell, el kell mondanod, hogy mit szeretnél, nincs ott egyértelműen, amiből választhatsz, és ez itthon görcsöt okoz. Mi ezt szeretnénk megszüntetni. A pónik erre jók, egy játékos hangulatot adnak, és mi szeretnénk azt a szolgáltatáskultúrát erősíteni, amit például a Telep, a rengeteg workshop, a DIY lehetőségek képviselnek Budapesten. Mi ehhez a workshop vonalat választottuk. Nem lesz klasszikus nyitva tartásunk, hanem tematikus foglalkozások lesznek, és ezt fogjuk tovább bővíteni más tartalmakkal.

Lesznek profi szakemberek, akik segítik, felügyelik ezeket a foglalkozásokat?

Anna: Abszolút. Nem szeretnénk azt állítani, hogy profi varrónők vagyunk.

Viki: Az álmunk, hogy egy tervező is közreműködjön, aki az elejétől segíti a folyamatot, mire kell figyelni, mi az, ami megvalósítható, ami jól fog kinézni, mi az, ami nem. Szeretnénk, ha már a tervezéstől az utolsó gomb felvarrásáig nálunk valósulna megy egy ruha születése, amihez más típusú szakembernek a segítségére van szükség. Tény, hogy nem lehet hat óra alatt megtanulni varrni, de a ruhának az elkészítése nagyon jó érzést ad, lényegtelen, hogy segítséggel történt vagy sem.

Nem egy klasszikusan vett varroda lesztek, inkább egy kikapcsolódásra, kreatív foglalkozásokat befogadó közösségi tér.

Viki: Szeretnénk más workshopokkal is együtt dolgozni. Nemcsak ruhákban gondolkozunk, hanem textil alapú lakásdekorációkban is. Szívesen leszünk pop-up store fiatal tervezőknek, de filmesek próbaterme is voltunk már. A belvárosban vagyunk, központi helyen, ami sok lehetőséget rejt.

Anna: Nekünk az állandó helyszín volt az kiindulópont, ami alkalmas erre a tevékenységre, mobilis bútorokkal, gépekkel, így átrendezhető a tér. Ha egy tervező, vagy bárki, aki csak egy workshopot szeretne tartani, meg tudja valósítani az elképzelését.

Helyszínnek ehhez a Paloma ideális atmoszférát ad. Hogy találtatok rá?

Viki: Kínkeservesen. Végigjártuk, hogy mit jelent Budapesten helyszínt találni. Borzasztó fél év volt.

Anna: Végső ötletként írtam Kárpáti Zsuzsinak, a Paloma alapítójának, hogy nincs-e véletlenül egy kiadó helyiségük, és épp akkor költözött ki innen egy tervező. Rengeteg designer üzlet van a környéken, a Paloma maga művészudvarként funkcionál 2014 óta. Folyamatosan betérnek ide a turisták, ami nekünk most önmagában nem előny, de remekül reflektál a mi nyitottságunkra.

fotó: Torma Krisztián (Photorama.cc)

Lesz saját textil kínálatotok vagy a résztvevőknek kell majd magukkal hozni?

Viki: Meglátjuk, hogy lesz-e rá igény. Jó lenne, ha mi tudnánk beszerezni, mert az anyagot elő kell készíteni. Sosem a boltban vásárolt anyaggal kezdesz el dolgozni, hanem van egy beavatása, amit mi biztosan megcsinálunk, de lehet, hogy sokan nem fogják komolyan venni a felhívást. Aztán a ruha veszít a minőségből az első mosás után. Lesznek olyanok is, akik egy bizonyos anyaggal akarnak dolgozni. Mi is fogunk ajánlani, konzultálunk a workshop előtt, és akár közös túra keretében együtt is beszerezhetjük az anyagokat. Első körben budapesti textileket fogunk használni, de szeretnénk, ha ez ki tudná nőni magát. A textil újrahasznosítás érdekel minket nagyon.

Anna: Igen, szeretnénk megkeresni azt az egy-két hazai céget, ami textilhulladékok újrahasznosításával foglalkozik. Ki kell derítenünk, milyen textilt vesznek be, ruházati textillel foglalkoznak-e, milyen technológiákkal dolgoznak. Ha mi létesítünk itt egy textil hulladékgyűjtő pontot, milyen textileket gyűjtsünk, hogyan adjuk le nekik. A biopamut őrület is érdekel minket. A másik irány a török textil vonal, de tartunk tőle, hogy szép, jó minőségű textileket vásárolunk kedvező áron, de csupa mérgező anyagot szerzünk be. A szállítás még megoldható környezetbarát módon, de még kevés szervezet van, aminek van törökországi kutatása, ismeri a viszonyokat, így nagyjából nyomon lehet követni a gyártást. Most van egy alapkészletünk, de sajnos ezekről sem tudjuk megmondani, honnan jöttek, hogy készültek. Amit ki tudunk küszöbölni az a bangladesi varrónők munkája éhbérért.

Folyamatosan új ingerek érik az embereket, vágynak az újra a csillogóra, amit a boltokban gyorsan, könnyen és nem utolsó sorban olcsón megkaphatnak.

Anna: Fontos lenne, hogy a varrással foglalkozók kulturált környezetben dolgozzanak, normális bérért, ki kell küszöbölni, hogy mérgező vegyszerekkel kezeljék az anyagokat, illetve fontos lenne újrahasznosítani a textileket.  A statisztikák alapján azonban a textilek túlnyomó részét sosem hasznosítják újra. Nehéz egyszerre az egész folyamatot kijavítani. Ha egy ruha előállítását vesszük, öt vagy hat országon megy végig. Visszakövethetetlen. Mi is csak használt pónikat gyűjtünk, ez is reflektál a filozófiánkra.

fotó: Torma Krisztián (Photorama.cc)

Lassan minden digitális lesz körülöttünk, közben az emberek egyre jobban vágynak arra, hogy ők maguk, a saját kezükkel készíthessenek el dolgokat.

Viki: Azt vettem észre, hogy napi 8-10 órát ülök egy számítógép előtt, és nincs kapcsolatom anyagokkal, lényegében elfelejtettem a kézírásomat. Érzem, ahogy betompít. Az agyadnak csak az egyik részét használod, és nagyon sok képességet elvesztesz ezáltal. A finom mozgásokra való képesség, a koncentráció, a kreativitás sérül.

Anna: Szerintem a modern életünk egyik nagy frusztrációját az okozza, hogy nem vagyunk hatással teljes folyamatokra. A ma megírt nyolcvan e-mailt nem sorolnám ide, mert mi az eredménye? Az evolúció során az ember ösztönösen elkészítette magának az ételt, a ruházatot saját maga és a családja védelmére. Ma az ember nincs hatással a saját környezetére, legfeljebb a lakását rendezheti be.

Főként a városi ember érzi az agykapacitásának, illetve a mozgásterének a korlátját. Nálunk a résztvevő az érezheti, hogy ráhatása van folyamatokra, információkat kap, eszközöket használ, és egy jó élménnyel távozik.

Viki: Nekem volt olyan élményem azon a varró workshopon, hogy az ötleteimre a varrónő azt mondta, hülyeség. Teljesen mindegy, ha neked ez az ötleted, próbáld ki, csináld meg, nézd meg, hogy jó-e. Azt akarjuk, hogy az ide érkező merjen hozni ötleteket, és azt merje megvalósítani, és ha ez nem sikerül, csinál mást. A javítás nemcsak az, hogy kijelölöd és delete, hanem hogy miként kezded újra azt a munkafolyamatot. Teljesen más élmény.

Anna: Amikor újra kell kezdeni valamit, ki kell javítani, akkor fontos, hogy az ne frusztrációt okozzon, hanem egy fejlődés legyen. Ebben is szeretnénk segíteni.

fotó: Torma Krisztián (Photorama.cc)

Már a célegyenesben vagytok, de mikortól várja a PINKPONILO a varrni vágyókat?

Anna: Nemrég tudtuk kivenni a helyet, és mindössze egy hónapja költözünk be. Belecsúsztunk már a nyárba, ezért most csak két workshoppal indulunk augusztusban.

Viki: Júniusban már miénk volt a hely, de még nem tudtunk beköltözni, a végső simításokat végeztük, ezért odaadtuk próbateremnek filmeseknek. Kell még idő, hogy megtalálja a hely önmagát, mi hol legyen, meg apró javítások is hátra vannak. Ősztől fog pörögni a PINKPONILO.

fotó: Torma Krisztián (Photorama.cc)

Alkotóművészek, kreatívok, művészeti iskolások! Ha szeretnétek online is megmutatni alkotásaitokat, regisztráljatok, és töltsétek fel ti is őket az ArtHungry.com oldalra!

Címkék: , , , , , , , ,

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.
/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás