43 perc bizonytalan kísérletezés valamire, amit a Brian Jonestown Massacre sikerre vitt
A 2009-ben alakult, kaliforniai Cosmonauts nemrégiben adta ki negyedik nagylemezét a Burger Records gondozásában – akikre egyébként azért is érdemes odafigyelni, mert egyrészt tök jó fejek, másrészt mert rengeteg olyan bandának nyújtanak kiugrási lehetőséget, akik más kiadóknál hátránnyal indulnak, például azért, mert esetleg nők.
Előadó: Cosmonauts
Cím: A-OK!
Kiadó: Burger Records
Kiadás éve: 2016
Értékelés: 7/10
A zenekart Alexander Ahmandi és Derek Cowart alapította 2009-ben, majd James Sanderson basszusgitárossal és Cole Devin dobossal kiegészülve nem sokkal később ki is adták bemutatkozó LP-jüket. A szintén „Cosmonauts” címre keresztelt lemezen egyértelmű példaképeik, a Sonic Youth és a Velvet Underground hatása, amit saját bevallásuk szerint akkoriban még inkább a kicsit punkosabb vonalra akartak formálni, de tény, hogy az említett két zenekarból rengeteg inspirációt merítettek.
Aki életében nem hallott még a zenekarról, ne essen kétségbe, még lehet menő arc, a zenekar nem csak Magyarországon, de világszinten is földalattibb az undergroundnál. Ebben közrejátszhatott az a tény is, hogy első három albumuk egy olyan közönséget célzott meg, akik inkább előkotornak egy Smiths – a merészebbek egy New Order-kazit – és alibiből meghallgatják a nagyi kazettás magnóján, mintsem a neten keresgéljen britpopos vonalú bandák után, mert hát annyira végülis nem érdekli őket a dolog.
Az „A-OK!” nyitó – és egyben címadó – dalában minden megvan, ami ahhoz kell, hogy olyan időkön nosztalgiázhassunk, amikor esetleg még nem is éltünk, ez pedig mostanában nagyon divatos dolog. A szám egyetlen hibája, hogy csak egy van belőle az albumon, ugyanis a fennmaradó 43 perc bizonytalan kísérletezés valamire, amit a Brian Jonestown Massacre sikerre vitt, valószínűleg nem is véletlen, hogy a két banda rendszeresen közös bulikra adja a fejét.
Már a lemez második dala, a „Doom Generation” magabiztosan megindul a pszichedelikus vonal felé, a „Party at Sunday” pedig biztosít arról, hogy ebből bizony pszichedelikus lemez is lesz. A dal hangulata egyébként hű a címéhez: ha a vasárnapi parti alatt azt a másnapos állapotot tekintjük, mikor már elég késő (vagy éppen korán) van ahhoz, hogy kezdjenek hazaszivárogni a tegnap esti házibuli vendégei, de legyen még néhány, akik a mozgás gondolatára is minimum gyomorgörcsöt kapnak.
A következő négy perc a „Be-Bop-A-Loser„-é, ami egy kicsit felrázza az eddigre ellangyosodott, ebéd után szundikálós hangulatot, ezt pedig a „Short Wave Communication” követi, ami beszorult az összes eddigi kategória közé, és inkább egy gimis film vége-főcím zenéjévé szomorkodta magát. A „Heavenspeak” mintha nem is lenne: tökéletes példája a töltelékdaloknak, de a hangulatot megmenti az ezt követő három szám: a „Good Lucky Blessing„-et hallgatva öt percre a kaliforniai napsütésben érezhetjük magunkat, a „Cruisin’„ pedig már a naplementében kocsikáztat minket, lehúzott tetővel, ki a városhatáron. A „Discophilia” mély dobtémájával tovább csordogálunk az országúton, esetleg megállunk egy-egy benzinkútnál pihenni, mert azért lassan már mindenki megunja ezt az utazás dolgot és szeretne kiszállni, de csalódnunk kell, mert a lemezt a „Graffiti” zárja, ezáltal pont annyira elnyújtva az egészet, hogy mind nyűgösen várjuk a végét és nyújtóznánk már egyet végre.
Szóval hiába vártuk azt a robbanást, amit az A-OK! első dalával beígért nekünk, a hatás elmarad, cserébe utaztunk egy nagyot a földön és az égen is. Akik pedig vevők a pszichedelikus hangzásra, és merészelnek továbbmenni a Tame Impalánál, azok jó eséllyel szerelmesednek majd bele a Cosmonauts zenéjébe.
