Vándoristenek

A Vándoristenek című rendkívüli (vagy divatosabb szóval alternatív) darab azért izgalmas, mert sosem lehet tudni, mi történik a következő pillanatban. Már csak azért sem, mert ezt legtöbbször maguk a szereplők sem tudják előre. Sőt, a hagyományos értelemben vett ’előadás’ fogalma is megkérdőjeleződik – a színészek nem egy már megteremtett karakter bőrébe bújnak, épp ellenkezőleg: saját nevüket (és ezzel többnyire személyiségüket is) megtartva igyekeznek reagálni a váratlan eseményekre. Hatalmas a rizikófaktor, így a darab a sok komponens összjátékából adódóan végződhet katarzissal vagy csalódott fejrázással. November 8-án, az utolsó előadás alkalmával egy család életének különböző (drámai) fázisait villantotta fel Lőrincz Zsuzsa, Nagy Zsolt, Stefanovics Angéla, Szabó Zola és Nagy Zsolt vendégszereplőként megjelenő kisfia.

A nyitóképben egy várandós anyuka és kisfia sakkoznak, a játszmát megzavarja az apa hazaérkezése. A nő hamarosan vajúdni kezd, és rövid dilemmázás után a kisfiút hátrahagyva a szülők a kórházba sietnek. Itt vágásszerűen ugrunk az időben, és egy az elefántok terhességét bemutató youtube-videó levetítése után a felnőtt Nagy Zsolt és húga, Angéla gyermekkori traumáikról beszélgetnek a nappaliban. Az elmondottakból kiderül: felnőtté válásuk során az apjuk egyre erőszakosabbá vált, bántalmazta őket. Az őrület tüneteinek mi is tanúi lehetünk, mikor az apa újra a színre lép, és a Zsolt kisfia által alakított unokáját (akit ő a fiának hisz) nem hajlandó hazaengedni Zsolttal, Angélát pedig nem ismeri meg. Hiába várjuk azonban, az előadás végén nincs feloldás: Zsolt, fiát kézen fogva, kisétál az ajtón, nemcsak jelképesen.

A néző, mint akit pofon vágtak, csak ül, és azt hajtogatja, hogy ez nem lehet más, mint vicc – így nem lehet lezárni egy darabot. A ’lezárni’ talán nem is jó szó, inkább egy folyamat közepén abbahagyni. Pedig ez történik: itt szembesülünk először igazán azzal, mennyire képlékeny, mindenféle külső-belső, véletlenszerű hatás által formálható masszával kerültünk szembe. A durván egy órás improvizáció során minden valós – többek között az ez idő alatt lebonyolított (talán felsőbb instrukciókat kiosztó) telefonhívások és sms-ek is integrálódtak a cselekménybe. Egy pillanatig sem élvezhetjük a kényelmes, passzív befogadó szerepét, bár nem kerülünk valódi interaktív viszonyba a szereplőkkel.

A november 8-ai előadás igencsak redukált formában valósult meg: mind az improvizáció előtti, illetve a lejátszott cselekmény utáni beszélgetés elmaradt. Nehéz megállapítani, hogy azokkal együtt mennyivel kaptunk volna kerekebb egészet a jelenlegi töredék helyett, mindenesetre az biztosan kijelenthető, hogy az életszerűségbe nem lehet belekötni. A bosszúvágya ellen harcoló fiú, az örökké második, hátrahagyott és apakomplexussal küzdő húg, a férjéért aggódó, ám rajta segíteni nem tudó feleség, az agresszivitásától szabadulni képtelen apa, illetve a kommunikáció hiányának ábrázolása mindennapi és fájdalmasan valósághű. Még ha csak (vagy pláne, mert) improvizált is.

Rendező: Kárpáti Péter

Szerző: Sárai Vanda