„Valami mocskosat és szexit akartunk” – Lamb-interjú

Klubkoncerten legutóbb 2011-ben jártatok nálunk, és az egyfajta „legendás” fellépés volt. Tudtok bármit a hátteréről, vagy hogy mit indítottatok el ezzel?

Andy: Arra emlékszem, hogy a rajongók kezdtek el szervezkedni. Felvették a kapcsolatot a menedzserünkkel, és amikor igent mondtunk, gyorsan szereztek nekünk helyszínt és mindent, ami kellett. Ilyet még sosem csináltunk korábban egyébként, így nekünk is valahol legendás az az este.

Lou: Briliáns volt az egész. Emlékszem, valahogy pont úgy voltak a turnédátumaink, hogy aznapra lett volna huzamosabb idő után egy szabadnapunk, vagy épp utaztunk volna, már nem is tudom. Mindenesetre kétséges volt, hogy be tudjuk-e vállalni, ráadásul fogalmunk sem volt, hogy fog elsülni. De ennél jobb tulajdonképpen nem is lehetett volna: a szervezésben nem volt hiba, és tényleg éreztük azt az energiát, azt a szeretetet, ami a közönség felől áramlott. Őszintén mondhatom, hogy az egyik legjobb és legemlékezetesebb koncertünk volt. Ehhez biztosan hozzájárult, hogy jó ügy érdekében jött létre, hiszen azért csinálták, mert szerették a zenét, és nem azért, mert meg akartak gazdagodni belőlünk.

Andy: Emlékszem, mikor megérkeztünk, kaptunk egy cipősdobozt, ami több száz képeslappal volt tele. Megkérdezték a rajongókat, mikor hallottak először a Lambről, ők pedig ezen keresztül mondták el.

Lou: Azért nem volt cipősdoboz, kisebb volt annál.

Andy: Megragadtad a lényeget! (nevet)

Lou: Persze, egy hatalmas konténer volt! (nevet)

Andy: A lényeg, hogy nagyon jólesett ez a gesztus is.

Egyébként nekünk is sokat jelentett az az este, hiszen a három lelkes fiatalból egy szervezőcsapat alakult, akik egészen jó és aktuális zenekarokat kezdtek elhozni hozzánk. És bár ők azóta már nem szerveznek, talán ennek is köszönhető, hogy kicsit elszaporodtak az ilyen brigádok, akiknek egyre több és több remek koncertet köszönhetünk.

Lou: Ez lenyűgöző! Akkor ezzel a koncerttel tényleg elindult valami…

Andy: És szerintem efelé fog fejlődni ez az egész, pont erről beszélgettünk valamelyik nap. Pénzügyi szempontból egyre nehezebb a turnézás. Éppen ezért nem akarsz túl sok pénzt költeni a hirdetésekre. Az adott országban a rajongók nagyjából kiszámolják, hogy oké, szükségünk van 700 emberre. Innentől kezdve nincsen kockázat, mindenki tényleg a zenekar miatt jön el, és ettől a hangulat is sokkal jobb. Ez egyre inkább divat Amerikában is, és szerintem egy idő után sok helyen át fogják venni.

A Lamb egy lassan 20 éves zenekar, de ti még mindig itt vagytok, még mindig teltház előtt léphettek színpadra, jól is néztek ki…

Andy: Főleg, hogy nem videóinterjút csinálunk! (nevet)

…és még mindig tudtok lemezt készíteni, ráadásul olyat, ami egészen mai, friss hangzású. Hogy maradtok naprakészek? Hallgattok esetleg friss zenekarokat?

Andy: Ezt nem igazán mondanám, én legalábbis nem nagyon hallgatok mai zenéket, Lou sokkal inkább. Én a jó öreg zenekarok mellett teszem le a voksomat. A lemezt illetően sem voltak olyan határozott elképzeléseink.

Valami mocskosat és szexit akartunk. Ezen kívül nem akartunk túl sok időt tölteni vele, az is az egyik alapkoncepciónk közé tartozott.

Lou: Természetesen inspirál minket a zene, ami körülvesz, de inkább absztrakt módon. Nem követünk tudatosan bizonyos zenekarokat, stílusokat, a saját utunkat járjuk. Azért lett modern hangzású a lemez, mert mi így akartuk. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem veszünk tudomást a minket körülvevő tehetséges előadókról. Olyanok, mint például Jon Hopkins, ott vannak a radarunkon, és nagyon szeretjük is hallgatni őket. De tőlük függetlenül szeretnénk frissek maradni. Rengeteg „velünk egyidős” zenekar van, akik csak a régi, nagy slágereikkel hakniznak, de számunkra ez elég unalmas lenne. Szeretjük persze a régi dalainkat is játszani, de szükségünk van emellett az újdonságra is, hogy azt érezzük, tartunk valami felé.

Andy: Amikor egy lemez produceri munkálatait látom el, vagy akár saját zenét készítek, próbálok minél kevesebb új zenét hallgatni. Ilyenkor sokkal inkább koncentrálok a klasszikus zenére vagy a jazzre, olyasmire, amit én magam soha nem csinálok. Egyrészt teljesen kikapcsol, másrészt nem szeretném, ha tudat alatt vagy bárhogy hatással lenne rám, amit hallok. Rengeteg zseniális megoldás van a mai zenékben, de én nem ezeket szeretném továbbvinni, a magam ura akarok maradni. Annyira semleges, amennyire csak lehet. Azt akarom kiadni magamból, ami természetesen jön. Például ha úgy állunk neki, hogy akkor most írjunk egy kislemezdalt, akkor szinte biztos, hogy nem jön össze. Vagy csináljunk egy pozitív, boldog dalt – tuti, hogy vakvágányra futunk vele.

Hagyni kell, hogy olyan dal szülessen meg, amilyen éppen jön.

Említetted, hogy nem akartatok túl sok időt tölteni az albummal. Mikor 2011-ben itt jártatok, azt meséltétek, hogy már annyi zenét írtatok, hogy 2012 végére meglesz a lemez, a Backspace Unwind mégis csak tavaly jelent meg. Hogy is van ez?

Lou: Tényleg ezt mondtuk?! Most megfogtál…(nevet)

Andy: Az az igazság, hogy időközben nagyon elfoglaltak lettünk.

Lou: Egyébként tényleg hamar nekiálltunk az új albumnak, de aztán Andyt felkérték az új David Gray-lemez producerének, ami egy visszautasíthatatlan ajánlat volt. Én pedig nekiálltam egy újabb szólólemeznek, így a Lambet egy kicsit pihentettük.

Andy: Mindkettőnknek vannak mellékprojektjei, amiket szintén fenntartunk annak ellenére, hogy a Lamb megint működik. Egyébként nem könnyű ezeket a dolgokat összeegyeztetni, hiszen a rajongók mindig tudni akarják, mikor jön a következő lemez, neked pedig már akkor kell egy megjelenési dátumot mondanod, amikor még el sem készült.

Lou: Meg azt is meg kell mondanod, milyen lesz, pedig még te magad sem tudod. (nevet)

Andy: Ennek rengeteg összetevője van, a menedzser is mindig erőlteti a dolgot, hiszen ha nem jön ki nyár előtt, akkor ki kell hagynunk a fesztiválszezont és ilyesmik. Ezért előre ki kell gondolnod, nagyjából mikorra tudsz elkészülni vele, ez pedig elég nagy nyomás. Viszont pont ez a nyomás tud pozitívan is hatni a munkára. Régen sokkal kevesebb lehetőség volt, ma pedig egy szimpla számítógép is annyi csatornát nyit meg, hogy tulajdonképpen nincsenek határok. Pedig azok hasznosak tudnak lenni, pozitívan tudnak hatni a kreativitásra. Szóval milyen határokat tudunk mi húzni? A legjobban pont az idővel lehet játszani.

Könnyű abba a hibába esni, hogyha az embernek sok az ideje, túlgondolja a dolgokat. Ez pedig csak a határidőkkel küszöbölhető ki.

A dalszerzés folyamata sokat változott nálatok az eltelt időben?

Lou: Maga a folyamat nem hiszem, hogy sokat változott volna. Sosem volt egy kifejezett formulánk erre, de vannak metódusok, lépcsők, amik a folyamat során mindig ugyanúgy működnek. Változás talán akkor történt, mikor 2010-ben újraalakultunk. Akkoriban ugyanis sokkal lényegre törőbbek és objektívebbek lettünk, hiszen tulajdonképpen külsősként tértünk vissza a Lambhez. A bevált szokásunk – ha lehet így nevezni –, hogy levetkőztetjük a dalokat, és teljesen a legelejéről, a legkisebb alapokból építkezünk. Ez lehet egy ritmus, amit Andy hoz, vagy néhány sor egy dalszövegből, amit én írtam. Az is előfordul, hogy nem is összefüggő mondatok, csak szavak. Sosem hozunk egész dalokat, dallamokat, ez nálunk sosem működne. Lépésről lépésre, együtt építjük fel a dal szerkezetét. Ettől sokkal egységesebbek lesznek a szerzemények, hiszen tényleg együtt, egyetértésben hoztuk őket létre.

Andy: Lou és én tulajdonképpen nem-zenész zenészek vagyunk. Semelyikünk sem tanulta iskolában az elméletét, fogalmunk sem volt arról, hogy kell hozzáállni egy dalhoz. Mikor David Gray lemezén dolgoztam, mindennap legalább két órán át hallgattam a zongorát, és ez például inspiráló módon hatott rám. Ezért a legutóbbi lemezre került fel néhány olyan dal, amin érződik a hatása, hiszen néhány szám végül így született. Zongorán dalt szerezni egy sokkal tradicionálisabb mód, mint ahogy mi alapvetően dolgozunk.

De a változás sokszor jót tesz, hiszen anélkül minden egy idő után rutinná válik, az csak gátat szab egy természetes áramlásnak. Anélkül pedig unalomba fullad minden.

Interjú: Biczó Andrea

Címkék: andy barlow, lou rhodes, lamb, david gray, akvárium, interjú, backspace unwind