Ti kib***ott hipszterek! – Berlin felett a vég (II. rész): Foxygen
…Kiáltotta többször is e sort Sam France, a Foxygen nevezetű új psych-pop együttes énekese, jól belőve azt a népréteget, ami nem csak a csapat koncertjeire jár, hozzá hasonlóan bolondos ruhákat hord és ugyanannyira szereti jól érezni magát, mint a színpadon álló temérdek kisminkelt és szexi őrült. Berlin tele van ilyen fazonokkal, mégsem azért éreztem úgy magam a fellépésen, ahogy, mert szinte csak ők vettek körül. Hanem azért, mert az az ember állt mellettem, aki egyáltalán nem én vagyok.
(Az első részt a recorder.hu-n olvashatjátok)
Berlini kiruccanásomnak az önvizsgálat, a saját komplementerem keresése és a három kivételes koncert mellett volt egy másik oka is. Misi, vagy hát ahogy a csaja meg úgy az a kétezer ember, aki még ismeri, Podi, olyan típusú valaki, mint amilyen én nem. Ő a koordinátorom, az általános fékem, az én szuperhumánus jellemem szuperracionális gyeplője, aki visszafog, ha túlságosan nekilódulok, és akit én fogok vissza, ha ő csinálná ugyanezt. Régen nem szerettük egymást, a magam részéről irigységből; azért, mert benne megvan minden, ami bennem nincs, de/és ez fordítva is igaz. Olyan se veled, se nélküled viszonyunk van, akár a legtökéletesebb párkapcsolatokban, és mi eddig a büszkén undok etapnál tartottunk, és az, hogy hónapok és évek után gyanakvás és hátsó szándék nélkül tudtunk tárgyalni és kooperálni, ugyanazokról a dolgokról kétféle megközelítésben, harag és indulatok nélkül beszélni, példaértékűen berlini dolog.
Ezek az emberek ugyanis reflexszerűen próbálják nem utálni egymást és értik, hogy az együttműködés azt jelenti, hogy együtt, párhuzamosan működünk, nem pedig azt, hogy sunyiban lenyúljuk mások pénzét, kihasználjuk a jóhiszeműségüket, vagy csak azt az előnyt, hogy ők nem olyan rafináltak, mint mi. Nem sokkal az után, hogy békülési szándékkal ráírtam, Podi egyből meghívott magához ingyen; barátai, ismerősei és a berliniek általában közvetlen öleléssel köszöntik egymást, és ingyen segítenek a másiknak, mert tisztában vannak vele, hogy nem a segítség/szolgáltatás mértékegysége a fontos, hanem a segítség maga. A helyi karcsú BKV-sofőr kihúzott háttal, kellemes fehér színű garbóban, tisztán, érhetően beszél az utasokhoz, amikor a busz akadály miatt nem tud tovább haladni. Az emberek vasárnap délben a Brandenburgi kapu előtt meditálnak egy nagy körben ülve, egyáltalán nem foglalkozva azzal, ami épp körülöttük zajlik. Az üres üvegeket nem a kukába, hanem azok mellé teszik, hátha arra jár valaki, akinek pont a visszaváltópénzre van szüksége. PET-flakonból nagyon kevés van, vagy vastag falú műanyag vagy üvegpalack a folyadéktároló eszköz. Nem azért, mert olcsóbb, mert nem az. Drágább és körülményesebb. De cserébe masszívabb, környezetkímélőbb, így hosszabb távon mindenkinek jobb. És az ilyesmikben üt leginkább szíven a különbség Pesttel. Mert itt nem az egyéni előrehaladás a fontos, amiben az összes homo oeconomicus a többin tapos, hanem a kollektív cselekvés, amiben ha valaki elesik, akkor azt felsegítik. Ez nem jelenti azt, hogy a városon, a kerületeken, a közösségeken, a nemeken és a kapcsolatokon belül ne lennének óriási ellentétek. De itt tudják kezelni ezt, az újat, a mást pedig megismerni akarják, nem pedig elpusztítani.
Mert az is világos nekik, hogy a különböző előjelek nem azért különböznek, hogy taszítsák egymást, hanem azért, hogy közösen csináljanak olyan nagyszerű dolgokat, amikre egyedül nem lennének képesek.
A Foxygenen belül is vannak ellentétek, mégpedig hatalmasok. A rövid megfigyelések, pillantások, cikkek és testalkatok alapján pont a legszerencsétlenebb emberpár került össze: az ugyanolyanok. A templomból kialakított Frannz Club hátsó falának támaszkodva kedvenc új italomat, a Máté Kólát szorongatva nem tudtam megállapítani megfellebbezhetetlen tényeket, azt viszont igen, hogy ennél jobb bulizenekar nem nagyon létezhet manapság. Az alapvetően kéttagú formáció kilencfős (tehát: kilencfős) cirkusszal nyomta a parádét kb. 200 főnek, és aki azt hitte, a friss …And Star Power kicsit lemerítette az aksikat, mellélőtt nagyon. A csapat akkora energiával tombolt, mint a távirányítós autó, amibe a gyerek épp most rakott új elemeket; egyszerűen sziporkázott, izzott minden az élő rockpanoptikumban. A színpadon egy időben mulatott Bowie, Iggy Pop, Christopher Owens, a Sweet, a Ronettes és a New York Dolls; a koncerten 45 másodpercenként kezdődött egy az azt megelőzőektől teljesen különböző stílusból és érából való szám, a diszkógömb pedig milliófelé szórta a piros és a sárga fényeket, még intenzívebbé téve a vizuális élményt. A résztvevők közül gyakorlatilag mindenki elvesztette az eszét a szőke, baltaarcú dobostól kezdve a tripla női vokalistákig, és nem akarom mondani, hogy én ekkora bolondokházával egybekötött szórakoztatórevüt még nem láttam, mert de, viszont a csapat tényleg úgy nyomta a koncertet, mintha utána mennie kéne a villamosszékbe.
Fiatalok, életerősek és nagyon-nagyon gyönyörűek – kicsit sem érdekelt, hogy mit gondolok az új lemezről, amíg bámulhattam a csillogó vintage ingeket, és a három bombajó csajt, aki tette magát, visítozott vagy utánozta, amit az énekes csinál. Higgyétek el, nem a kényszer vagy a hatásvadászat beszél belőlem: tényleg nagyszerű volt minden mozzanat és gesztus.
Ha teljesen az előítéleteimre hagyatkozom, arra a kevés információra, amiből következtettem a Foxygen élő teljesítményére, lehet, el sem megyek a buliba. Persze nem sok ilyen alkalom van, a jegyet meg amúgy is kifizettem, a muszáj pedig erősebb volt annál, minthogy otthon unatkozzak, gépezzek vagy agyaljak azon, hogy miért nem izgalmasabbak a dolgok a héten. Ha most belegondolok, ez volt az egyetlen koncert a berliniek közül, ahova ketten mentünk a Podival. Nem volt más, csak mi. És mindketten ugyananyira nem számítottunk semmire és mindketten ugyanannyira jól éreztük magunkat. Ő nagyon jó képeket csinált, én meg örömmel jegyzeteltem a telefonomba. Persze az is jó volt, amikor a Tiergartennél robbantam szét a boldogságtól a világ legjobb szaxiszólója alatt, mentem fel diadalmasan a Victoria park csúcsára a Ceremony célszalag-átszakító kitörésénél vagy éreztem különös fizikai és lelki nyugalmat akkor, amikor arra az emberre gondoltam, akire nagyon sokat gondoltam azokban a napokban. Ezek azonban mind egyéni élmények, amikre néha nyilván szükség van. De arra még több igény kell, hogy együtt csináljunk olyan dolgokat, mint amit a Podival tartó barátságom tett lehetővé. Olyan dolgokat, mint amikor együtt pakoltuk a számokat a zenegépbe vagy amikor együtt diskuráltunk arról, miért annyira nagyszerű az új Flying Lotus. Mindezért sokáig fogok akkora hálával tartozni neki, mint amekkora szendvicset csináltunk az utolsó közös napunkon.
A nagyipari kockázatcsökkentés, a profitmaximalizálással kifacsart ezredik A majmok bolygója és a saját sablonjait újragyártó szórakoztatószektor korában pont attól a dologtól kapod a legkijózanítóbb pofont, amitől nem vársz semmit. Hogy abból lesz a legnagyobb buli, ahova annyira nem is akarsz elmenni, hogy az a lemez fog totál beszippantani, amit valami bolhapiacon túrsz az egyeurós dobozban, és hogy azzal a csajjal kerülsz különös kapcsolatba, akivel a bemutatkozáskor a legkevésbé sem gondoltad volna. És ez fontos. Hogy kipróbálj, hogy cselekedj, hogy ne utálj és ne félj, hanem merj és működj együtt. Tájékozódj, mindent nézz meg legalább két szemszögből. És ne ítéld meg a könyvet a borító meg az első pár oldal alapján. Kivéve persze Berlint. Mert az eszméletlen volt elsőre, és aztán másodszorra is.
(A következő részt az urbanplayer.hu-n keressétek majd.)
Szöveg: Judák Bence
Fotók: fenytkepezo.tumblr.com
