The Ting Tings – Sounds from Nowheresville
Az igazán csajos Katie White és az igazán pasis Jules De Martino alkotta angol duó magasra helyezte a mércét 2008-as nagy visszhangot kiváltó We Started Nothing című albumával, pedig ha jobban belegondolunk, már a debütlemezzel sem akartak sokat mondani. Most viszont egy nagyobb fába vágták fejszéjüket, ami ugyan kicsit élét vesztette, de azért bele nem tört.
Négy év hosszú idő – szokták volt mondani a bölcs kritikusok. Ám egy együttes esetében, ami olyan örökbecsű slágereket tudhat magáénak, mint a That’s Not My Name vagy a Shut Up And Let Me Go, amelyek időről időre feltűnnek a kereskedelmi rádiók repertoárjában, televíziós reklámokban vagy durcás tinik facebook üzenőfalán, egyáltalán nem hat nagy kihagyásként, hiszen még ha a tudat alatt is, de végig köztudatban maradtak. Persze a jól megalapozott siker felszínen tartásához egy idő után mégiscsak szükségeltetik egy ütős, az előzőt lehetőleg túlszárnyaló második lemez. Ez nem valósult meg, de ettől még a Sounds from Nowheresville egyáltalán nem rossz album.
Az igencsak eklektikusra sikeredett lemezen a duó a stílusok igen széles arzenálját durrogtatja, legyen szó pörgősebb elektronikáról (One By One), a spagetti-westerneket idéző melankolikus dallamokról (In Your Life) vagy éppen az alapként hintaszéknyikorgásra építő ska-ról (Soul Killing). A zenekar rengeteg arcát akarja nekünk megmutatni, talán túl sokat is. Hiszen mi a Ting Tings-t soha sem a magvas szövegeikért, a bonyolult melódiáikért, világmegváltó gitár riffjeikért vagy Katie White lehengerlő hangszínéért szerettük. Az együttes erőssége a játékos, fülbemászó zene, amit persze egy jól kigondolt gépezettel és koncepcióval támogattak meg, és nem hinném, hogy most kezdtek el tudatosan zenét írni. Inkább az az érzésem, hogy ezúttal egy duplacsavarral túlgondolták ezt az egészet, és ezzel odaveszett az a báj, ami az évek során védjegyükké vált. Mintha a hatalmas rózsaszín lufi, amely eddig körbevette őket, kipukkadt volna a sok stressz és külső nyomás hatására. Itt maradt két multi-instrumentalista tehetség, jó dalokkal, egy mégis hézagos lemezzel, és érzésem szerint sokkal több maradt bennük, mint amit ezzel az anyaggal mutatniuk sikerült.
Viszont a lemez nemzetközi szaksajtó által véleményem szerint alaptalanul lett szétcincálva, hiszen a dalok önmagukban remekül helyt állnak, szinte egytől egyig bármelyiket szívesen hallom egy-egy hétvégi buli alkalmával. Jules férfias orgánuma és multi-taléntumának előtérbe helyezése sem tesz feltétlenül rosszat a lemeznek. Ami hiányzik, az a talán túl sokfelé szerteágazó, ámde nagyon is szerethető dalokat összetartó kohéziós erő. Sokat akart a szarka, de nem bírta a…lemezkiadó nyomását. Ennek ellenére szerintem remek aláfestés egy péntek esti boogie-záshoz.
8/10
