The Kills: Blood Pressures – Visszatérés a kezdethez
Mosshart és Hince érezhetően visszatért az első korong elemeihez, néhol lassítottak az ütemen, és visszahoztak némi bluesos nemtörődömséget és komorságot is, megőrizve a Midnight Boom energikusságát és alkalmankénti erőszakosságát. A két tag plátói viszonya kicsit kevésbé emelkedik ki, mint régen, inkább óvatosan passzolgatnak egymásnak. Hince kísérteties, Lennon-szerű Wild Charms-ára Mosshart a DNA durva gitárjával válaszol. Ez az egyik legkiemelkedőbb része a lemeznek, talán ezért is kapta meg a központi szerepet a dalköteg közepén. Pont ez előtt a páros előtt található az album talán két legerőteljesebb dala, a Heart is a Beating Drum – amiről úgy sejtem, még sokszor fogjuk hallani – és a Nail In My Coffin, ami torzításaival kicsit idézi a régi hatásokat. A nagylemezt beharangozó Satellite-ről is elmondható ez, de a dal valamiért rettentő unalmasra sikerült. Az összeállítás igazán hibádzó darabját The Last Goodbye-ra keresztelte az alkotópáros. A zongorával kísért, régi időket idéző női ének szép ugyan, de egyrészt Mosshartnak nem áll jól, másrészt a lemez kohézióját bontja meg. Szerencsére az utána következő rock&roll-os Damned if She Do, az igazán The Kills-es You Don’t Own the Road és a lassú blues-os Pots and Pans megmenti a lemez végét.
Kijelenthető, hogy nem ez a legjobb The Kills lemez, természetesen volt ennél kellemesebb, de ettől függetlenül annyira rendben van, hogy egy bizonyos időszak után be fog érni, és pár résztől eltekintve ez is részévé fog válni a lejátszási listánknak.
7/10
