„Szupererőnk van!” – Bastille-interjú
Aki megengedheti magának, hogy a legendás Twin Peaks főcímzenéjére vonuljon be egy koncert elején, annak igazán menőnek kell lennie, azaz inkább apait-anyait bele kell adnia, hogy megugorja az elején magasra tett lécet. Jelentjük, a Bastille-nak sikerült: nemcsak az egyre jobban szürkülő esőfelhőket űzték el, de a Sziget egyik legjobb buliját is hozták. Amíg David Lynch valahol mosolyogva kortyolt az ötórai teájába, és kivételesen Laura Palmer sem forgott képzeletbeli sírjában, mi a zenekar dobosával, Chris „Woody” Wooddal, és billentyűsével, Kyle Simmonsszal beszélgettünk, akik még Rihannának is üzentek.
Nincs túl sok szerencsétek az időjárással: pár napja már úton voltatok a Boardmasters fesztivál felé, amikor az egészet lefújták az óriási eső és szélvihar miatt…
Kyle Simmons: Igen, az egy szélsőséges eset volt, de mostanában tényleg minden koncertünkön esik az eső. Viszont van egy ilyen szupererőnk – és ezt mi is csak most fedeztük fel -, hogy az utolsó pár dalra valahogy mindig kisüt a nap. Egyszerűen elijesztjük a rossz időt!
Elijesztitek? Pedig állítólag híresen visszahúzódóak vagytok. Még azt is hallottam, hogy először a fotókon vagy a videoklipekben sem akartatok szerepelni.
K.S.: Nem mondanám, hogy visszahúzódóak vagyunk, inkább úgy fogalmaznék, hogy nem vagyunk feltétlenül hírnév-éhesek. Nem igazán szeretünk a rivaldafényben lenni, képeken vagy videókban szerepelni, ez az egész hírnévdolog nem inspirál túlzottan minket.
Chris „Woody” Wood: A videoklipekben való szereplésnek amúgy sincs sok értelme szerintünk, nem is nagyon csináljuk, legfeljebb Dan (nevet). A legtöbb banda viszont odavan érte, ezért úgy döntöttünk, mi inkább nem állunk be a sorba.
Ami a sorban állást illeti, nekem úgy tűnik, az utóbbi időben mindenki a Bastille ajtaján kopogtat: még David Lynch is felkért titeket a közös munkára. Hogyan fogadtátok?
K.S.: David Lynch a nemzetközi Record Store Day alkalmából adott ki egy remixlemezt (The Big Dream Remix EP – a szerk.), amin négy számot dolgoztak fel különböző előadók. Minket az Are You Sure újragondolására kért fel, és igazából Dan volt az, aki padlót fogott, mivel ő masszív David Lynch-rajongó. Kevés lenne, ha csak azt mondanánk, hogy boldog volt, látnotok kellett volna a fejét… Nekünk igazából már ezért megérte! (nevetnek)
Igen, ő egy jó értelemben vett fura jelenség. Egyszer például azt meséltétek róla, hogy rendszeresen leéget titeket, amikor nyilvános helyeken a telefonjának énekel… Mindnyájatoknak van valami hasonlóan kínos szokása?
K.S.: Hát ennyire egyikünk sem gáz, mint Dan! Nagyon ciki, amikor elmegyünk együtt valahová, és az egyik percben még mellettünk áll, aztán – ha egy kicsit nem figyelünk oda – a következő pillanatban már valamelyik sarokban van, és énekelget a telefonjának egy új dallamot vagy szöveget, ami éppen eszébe jutott. Egyébként biztosan mind idegesítőek vagyunk, csak nem vesszük észre saját magunkon…
W.: …sem egymáson. Összehangoltuk a különcségünket, érted. (nevetnek)
Na és számotokra ki lenne az, akinek a felkérésére nem tudnátok nemet mondani, ha közös munkáról lenne szó?
W.: Rihanna! És ezt folyton elmondjuk, ő meg mintha meg sem hallaná. Pedig szinte minden egyes interjúban megemlítjük, de eddig úgy tűnik, eleresztette a füle mellett…
K.S.: Rihanna, légyszi!
W.: Ugyan, Kyle! Nyilvánvalóan nem tudja, mit veszít… Amúgy meg az ő baja! (nevetnek)
Egyébként régebben önállóan és más zenészekkel közösen is csináltatok jó pár akusztikus videót. Mi fogott meg titeket ennyire ebben?
K.S.: Igen, az elején szinte sorozatban gyártottuk őket… Nem is tudom, talán amikor akusztikus zenét csinálsz, akkor a dal magját, a gyökerét mutatod meg, levetkőzteted az egészet, és ha úgy is működik, akkor tudod, hogy jó dalt írtál.
W.: Én mondjuk nem rajongtam ezekért a videókért… Dobos vagyok, nem a saját lábam ütögetéséhez szoktam hozzá (nevet)! De komolyan, néha még kék foltok is voltak rajtam.
Az egyik ilyen akusztikus videót a British Museumban vettétek fel, amivel ti voltatok az első zenekar, akiknek megengedték, hogy ott játszanak. Van olyan hely, ami rajta van az „itt muszáj egyszer zenélnünk” listátokon?
K.S.: Én mindig nagyon izgulok, ha sok ember előtt kell fellépnünk, szóval a kisebb helyeket jobban kedvelem.
W.: Személy szerint a Home Park stadionban, ami a szülővárosomban van (Woody kedvenc focicsapata, a Plymouth Argyle FC stadionja – a szerk.), mindennél jobban szeretnék játszani. Ezen kívül a Fort Knoxban zenélnék még (amerikai katonai támaszpont, az USA aranytartalékának állítólagos tárhelye – a szerk.), tudod, csak hogy csekkoljam, tényleg ott van-e az arany, és esetleg ki is csempésszek pár rúddal.
Ez az USA-nak biztosan rossz hír lenne, de ha már itt tartunk, meghallgattuk az új dalotokat (Bad News) az Oblivion EP-ről – lassan időszerű lesz az új lemez is. Holt tart a munka jelenleg?
W.: Szeptemberben kezdünk el rendesen dolgozni rajta, és nagyjából tavaszra vagy nyár elejére szeretnénk elkészülni vele. Szerintem mindannyian egyetértünk abban, hogy semmiképp sem szeretnénk a Bad Blood második részét megírni: ezúttal használni fogjuk az elektromos gitárokat, sokkal zúzósabb és rockosabb lesz, mint a korábbi anyagaink. Azért Dan írt már pár R&B és elektronikus elemeket ötvöző dalt, szóval az eddigi irány is megmarad, csak egy kicsit kimozdítjuk a dolgokat a megszokott mederből. De mondom, még csak most ülünk le a lemez mellé, szóval ki tudja! Könnyen lehet, hogy az előbb nem mondtam igazat, és jövőre kaptok tőlünk egy őrült jazzalbumot! (nevetnek)
Interjú: Németi Noémi
Fotók: Varju Kitti
