Bennett Miller a Pénzcsináló után megint egy igaz történetet mesél el, a Foxcatcher azonban – szerencsére – közelebb áll első filmje, a Capote színvonalához és stílusához. Lassú, nagyon lassú, a katarktikus pontokat igazából nélkülöző, mégis a bőr alá kúszó, a feszültséget folyamatosan fenntartó thrillert kapunk, három olyan alakítással, amelyekre még évek múlva is emlékezni fogunk.
Szögezzük le gyorsan az elején: értelmetlen a Foxcatchert sportfilmnek tekinteni vagy akként kezelni. Ugyan a film két főszereplője, Mark (Channing Tatum) és David Schultz (Mark Ruffalo) olimpiai aranyérmes birkózók, a hangsúly nem ezen van és nem is azon, hogy ennek ellenére mennyire szerény körülmények között élnek. Sokkal inkább azon, hogy Mark úgy érzi, nem tud kitörni bátyja árnyékából. Így nem csoda, hogy amikor John du Pont (Steve Carell), Amerika egyik leggazdagabb családjának egyik tagja felajánlja, hogy szponzorálja a felkészülését a következő világbajnokságra, Mark azonnal igent mond. A kifacsart apa-fiú/tréner-birkózó kapcsolat (vagy nevezzük inkább függésnek) akkor törik meg, mikor du Pont a birtokára invitálja Davidet is, nem csak feltépve a régi sebeket, hanem egy halálos tragédia alapköveit is lefektetve.
Remek döntés, nemcsak azért, mert Carell brillírozik a sasorrú milliárdos szerepében, aki egész életét annak rendelte alá, hogy megfeleljen anyjának, hanem mert Tatum is élete alakítását hozza a kicsit málé, kallódó Markként. Ők ketten kölcsönösen függnek egymástól: du Pont már csak testalkatánál fogva is alkalmatlan a birkózásra, így Markot egyszerűen a vágyai beteljesítésére használja, a fiúnak pedig a támogatása mellett szüksége van arra, hogy valahol ő legyen az első. Ennek az egyszerre komikus és szomorú felállásnak talán a legtalálóbb keresztmetszete, amikor Mark, a hatalmas mamlasz birkózni tanítja a vézna du Pontot, aki nem sokkal azelőtt barátsága jeléül megengedi, hogy Arany Sasnak szólítsa. Mark Ruffalo kicsit el is veszik kettőjük mellett: a mindig jóra törekvő, naiv Davidként nem igazán tud kibontakozni, és ebben a forgatókönyv sincs igazán segítségére.
Du Pont ezzel szemben – ahogy erre már utaltunk – tényleg a film egyik legerősebb és legkomplexebb karaktere: a burokban felnőtt milliomos, aki úgy gondolja, hogy azzal, hogy birkózókat képez ki, a hazáját szolgálja, aki csak fel akar jutni a családi dicsőségtablóra, aki magát véresen komolyan veszi, de mások őt nem – egyszerre van meg benne az a fajta emberi esendőség és nagyravágyás, ami miatt együtt tudunk érezni vele, és az a saját magán is túlnövő egó, ami miatt mégsem lehet nem nevetni rajta. Egyszerre komikus és félelmetes, ahogy realizálja, hogy sosem lesz az az ember a többiek számára, akinek gondolja magát, és ahogy egyre jobban elhatalmasodik rajta, az őrület.
Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.