„Szeretjük próbára tenni az emberek képzelőerejét” – Band of Skulls-interjú
Anglia már a The Beatles vagy a The Rolling Stones óta ontja magából a jobbnál jobb zenekarokat, és úgy tűnik, ez a tendencia napjainkra sem csökken – legyen szó akár a pop, az elektronikus zene vagy a rock műfajáról. Az utóbbi kapcsán el is érkeztünk a Band of Skulls triójához, akik meghatározó gitárriffjeikkel és dinamizmusukkal biztosítanak bennünket a rock and roll halhatatlanságáról. A basszusgitáros-vokalista Emma Richardsonnal szigetes koncertjük előtt beszélgettünk az új lemezről, baráti versengésről és az abszurd lemezborítókról.
Az első demófelvételeiteket még Matték (Matt Hayward – dobos, a szerk.) hátsó udvarán, egy kisebb fészerben vettétek fel. Milyen érzés volt belépni egy igazi stúdióba, ahol profi felszerelés várt benneteket?
Emma Richardson: Az első lemezünk (Baby Darling Dollface Honey) felvételeit Ian Devenport segítségével végeztük, Oxfordban. Noha ez még mindig egy pici hely volt, a tudat, hogy egy igazi stúdióban lehetünk, és profi felszereléssel készíthetjük el az lemezünket, izgalommal töltött el minket, és hatalmas energiát adott számunkra. Úgy érzem, mindez az album dalaira is hatással volt.
A csapatban hárman vagytok, mindannyian különböző ötletekkel, zenei ízléssel rendelkeztek. Hogyan egyeztetitek össze mindezt a dalokban?
E.R.: Előfordulnak kisebb csaták, baráti vetélkedések, hiszen szeretnénk az egyéni ötleteinknek is érvényt szerezni, teljesen természetes, ha a saját elképzeléseidet szeretnéd megvalósítani. Rengeteg ötlettel állunk elő egy-egy próba alatt – persze mindhárman különbözőekkel -, majd elkezdjük együtt játszani őket, amíg el nem kap az a bizonyos érzés, hogy most megtaláltuk a legjobbat. A versengés jobbá tesz bennünket, úgy hiszem, mert mind fejlődni akarunk, túlszárnyalni és egyben lenyűgözni a másikat, és így egyre jobb dalokat is írunk.
Az új lemez hangzása sokkal meghatározóbb, karakteresebb, mint az előző két lemezé, mondhatjuk, megtaláltátok a saját hangotok. Mit gondolsz a legnagyobb változásnak és fejlődésnek a Himalayan dalain az előző lemezekhez képest?
E.R.: Sokkal több ötletünk és elképzelésünk volt arról, hogy mit is akarunk valójában. A rengeteg fellépés, az előző lemezek, a stúdiózás mind hozzásegítettek minket ahhoz hogy tudjuk, milyen albumot szeretnénk elkészíteni. Egy olyan lemezt szerettünk volna felvenni, ahol egyensúlyban vannak a lassabb balladák és a gyorsabb, zúzós darabok. Érződik rajta az a természetesség, hogy együtt leültünk, és csak írtuk a lemezt, amire igazán büszkék vagyunk.
Mi inspirált titeket, miközben a Himalayan dalait írtátok?
E.R.: Emlékszem, az első nap, amikor beértünk a stúdióba, Nick (Nick Loney, a Himalayan producere – a szerk.) a következőket mondta: „Gyerünk! Csináljuk meg a lemezt!” – miközben Prince Purple Rain dalával fogadott minket. Igazából nagyon sok glam rockot hallgattunk, egy kevés T.Rex, egy kevés Sweet és még rengeteg, hozzájuk hasonló zenekart. Azok a bandák is inspiráló erővel hatnak ránk, akikkel együtt turnézunk. Ami engem illet, rengeteget olvasok, így a zene és a festészet mellett az irodalom is megihlet. A Torreador című dalunkat például Hemingway Fiesta című regénye ihlette. Mindig figyelemmel kísérem az új szerzőket, művészeket, a lényeg, hogy folyamatosan nyitottak legyünk az új és kreatív dolgokra.
Tudom, hogy a Nirvana is nagy hatással volt a zenekarra, ugyanakkor meglepő, hogy nem egy klasszikus grunge lemez érte el mindezt, hanem a Nevermind unplugged verziója. Miért?
E.R.: Nagyon jó hallani, ahogy a dalok lecsupaszítva kelnek életre, és mégis megmarad az az erős hangzás, az a benyomás, ami a Nevermind stúdiólemezen is ott van. Ráadásul a srácok (Russel Marsden – gitár és Matt – a szerk.) még a suliban megszerették ezt lemezt, mert akkoriban még nem engedhették meg maguknak az elektromos gitárt, így inspiráló volt számukra látni, hogy egyszerű akusztikus gitárból is mennyi mindent ki lehet hozni.
Manapság egyre nagyobb szerep jut az elektronikus zenének, a popzenei előadók, illetve a rockot játszó zenekarok is gyakran beemelik ennek jegyeit a dalaikba. A fiatalabb zenekarok is inkább az elektronika felé húznak, hogy figyelmet kapjanak, és a rádiókban is túlsúlyban van. Te hogyan látod ezt a jelenséget?
E.R.: A fiatalabb zenekaroknak elég nehéz betörni a piacra és túlélni a nehézségeket, ami a pénzkérdéssel jár. Nehéz kitűnni a számtalan törtető előadó közül, hiszen mindenki a következő legjobb akar lenni, és bizony pillanatok alatt el lehet veszni ebben a nagy áradatban. Ami az embereket illeti, ők is inkább dalokat hallgatnak, nincs idejük a teljes albumokra, és a rádiókra is jellemző, hogy inkább ugyanazokat a slágereket ismétlik. Ugyanakkor kezdenek visszatérni a gitárcentrikus zenekarok, és ez így van rendjén, hiszen ez egy teljesen természetes, ciklikus folyamat. Mi ennek külön örülünk, mert nem vagyunk hajlandóak lemondani a rock and rollról!
Mindhárman egy művészeti iskolában tanultatok, ott ismerkedtetek meg. Te a festészetből csöppentél a zene világába, és ezt a tehetségedet kreatívan hasznosítjátok a zenekarban, például lemezborítóitokon…
E.R.: Az első album, a kislemezek és a demók borítóján az én képeim szerepelnek. Szeretjük próbára tenni az emberek elvárásait, a zenekar neve, Band of Skulls is teljesen más benyomásokat kelt, mint ahogyan a zenénk valójában hangzik. A lemezborítóinkkal is szeretünk az emberek képzeletével játszani, szeretjük keverni a stílusokat: az első albumon egy festmény volt, a másodikon plasztik szobrokat tükröztünk, majd fotóztunk le, a Himalayanon pedig egy számítógép által generált képet használtunk. Úgy gondolom, hogy ezekkel az absztrakt képekkel hasonló asszociációkat indítunk el az emberekben, mint egy-egy dallal. Adott egy dal, amit megtölthetsz az élményeiddel, érzéseiddel, amit szeretsz, és így a sajátoddá válik, ugyanezt szeretnénk elérni mi is.
Interjú: Fürdős Zsanett
Fotó: Németi Noémi
