Szennyes lelkű angyalok – Black Rebel Motorcycle Club: Beat The Devil’s Tattoo
Bevezető gyanánt itt és most kőbe is vésem, hogy a Black Rebel Motorcycle Club üdítően sötét folt a jelenlegi palettán, főleg ha még mindig igazi rock’n’roll-ra vágytok, nem pedig neonkék Ray Ban-es hülyegyerekek matinéjára. Mivel (sajnos) nem állnak minden sarkon ilyen bandák, igencsak felvillanyozódtam, amikor olvastam, hogy új albummal jelentkeztek.
Persze nem ezen a bolygón élnénk, ha teljes lenne az öröm, a BRMC lemezei ugyanis (köztudottan) két pólus között mozognak, elég éles váltásokkal, ez a két pólus pedig a dögös, némi pszichedéliával megtűzdelt rock, illetve a tábortüzes / dejóvoltarégicsajommal / sámántáltos vinnyogás. Az első számmal (Beat The Devil’s Tattoo) persze jött is a pánik, és az újabb bizonyíték, hogy próféta vagyok: akusztikus prüntyögés, illetve Robert Plant kihantolása egy homokozó lapáttal, pedig még meg sem halt szerencsétlen, és hiába az odavetett torzítás, a dal ugyanaz marad, ráadásul mindez címadó számként. A mai napig nem értem, miért erőlteti az együttes ezt a vonalat, egy backstage bulin két groupie között biztos meghitt lenne, de ezen a ponton túl felejtsük is el a koncepciót.
Na de hogy a hangulatfektető felütés után némi meglepetéssel is szolgáljak, jelzem, hogy ez alapvetően nem egy negatív kritika lesz, úgyhogy delete all, második szám, Conscience Killer, levegő kifúj, szolid léggitár bemelegítés, restart. Mondhatnánk, hogy itt kezdődik az album, és igazunk is lenne, ahogy a nagy könyvben meg van írva, jön szép sorban minden, ami miatt beraktuk a lemezt, név szerint az alvadás végstádiumával küzdő Bad Blood, a kerítésszaggató basszussal operáló War Machine. Majd újratöltjük a gitárt (és magunkat, ezt nem kellett volna) némi LSD-vel, indul az Evol, utána pedig személyes kedvencem, a Mama Taught Me Better, ami már az első találkozás után garantáltan a fülünkbe rágja magát minimum két hétre. A sort záró River Styx mögött pedig hiába sejlenek fel egymás után az unásig emlegetett kult hősök, még így is a lehető legjobb értelemben vett retró. A Sweet Feeling-et csak azért nem említettem, mert kár lett volna megszakítani ezt a gyönyörű s magasztaló mondatot. Ha gyorsan le szeretném rendezni, és le szeretném, csak annyit vetnék ide: a lemez mélypontja. Szintén egy kis törés az életrajzon, a The Toll, amely fájdalmasan felesleges dal, de sebaj, majd vigasztalódunk pár B-oldallal. Még időben vissza a fősodorra: Aya és Shadow’s Keeper, hibátlan tételek folytatják a sort, olyan dobhangzással, amiért a barátnőnket is odaadnánk egy hétvégére (bocs lányok), hozzá kell tennem, ez az egész albumra igaz. A Long Way Down már érdekesebb történet, első körben nagyon nem tudtam hova tenni, de még időben sikerült ráébrednem, hogy igenis megvan a maga helye az albumon, habár a refrénnel tudnék vitázni, de mindenki fellélegezhet, nem fogok.
A záró Half-State, több mint 10 perces hosszával szintén tapsot érdemel, az oldschool hallgatók megnyugodhatnak, még nem veszett ki végleg az opussal való zárás hagyománya. Semmi töketlen befejezés, konklúzió, ilyenek. Mentem.
Abstract Dragon; 2010 – 65 perc, 13 szám
Szerző: TT
