„Számomra tényleg a zenélés a segítség a túléléshez” – Ulrich Schnauss (Tangerine Dream)-interjú

Köszönjük a tegnapi koncertet, tényleg óriási volt, láthatólag a közönség is nagyon élvezte. Mennyiben volt élő az, amit tegnap halottunk?

Igazából három különböző módon épülnek fel a dalok az élő koncert során. Van, amikor egy backing trackre játsszuk rá az élő szintit és a hegedűt, aztán van úgy, hogy Logicot és Abletont használva felépítem loopokból és meglévő témákból a dalt, a többiek pedig arra improvizálnak rá, és persze van, amikor mindhárman csak szabadon improvizálunk. Olyankor fogalmunk sincs, hogy mi lesz, egyszerűen csak bemondjuk, hogy mondjuk akkor legyen E-dúr, és aztán meglátjuk, mi sül ki belőle. A magam részéről az improvizációkat szeretem a legjobban, de természetesen megértem, hogy az emberek a Tangerine Dream-klasszikusokat akarják hallani a koncerteken.

Bemutatnád röviden a zenekar másik két tagját is?

Thorsten Quaeschning (a másik billenytűs – a szerk.) az egyik leghosszabb ideje a zenekar tagja a Tangerine Dream történetében, már egészen 2005 óta benne van, Hoshiko, a hegedűs pedig 2010 körül csatlakozott a zenekarhoz.

Hogyan kerültél kapcsolatba a Tangerine Dreammel?

’91-ben, még tinédzserkoromban ismertem meg, korábban acid-house-t meg hasonlókat hallgattam, olyan elektronikus zenéket, amik a WARP kiadónal akkoriban kezdtek megjelenni, ezek között volt az LFO nevű projekt első, Frequencies című lemeze, ami manapság már klasszikusnak számít az elektronikus zenében. Ennek a lemeznek a bookletjében az LFO megemlítette az összes nagy inspirálójukat, olyan jól ismert elektronikus zenei előadókat, mint például a Kraftwerk, a Yellow Magic Orhestra, és persze a Tangerine Dream is köztük volt. Mivel nagyon szerettem azt az albumot, ezért végigmentem ezeken a neveken, és mindent meghallgattam, amikor pedig a Tangerine Dreamhez értem, attól teljesen eldobtam az agyam. Végül is valahol vicces, hogy két leedsi tinédzsernek kellett megmutatnia nekem a Tangerine Dreamet, de hát így működik a popkultúra.

Hasonlóképpen ismerkedtél meg a többi elektronikus zenével is? Ez a fajta zene akkoriban mennyire hatott progresszíven egy tinédzser számára?

Azt gondolom, néha leginkább arra van szükség, hogy valaki tanítson vagy vezéreljen téged zenei értelemben. Problémának látom manapság, hogyha most bekapcsolod a rádiót, akkor ha egész nap hallgatod, akkor sem fogsz olyasmit hallani, ami a mainstreamtől egy kicsit elüt legalább. Annak idején a rádióban egy csomó érdekes és nagyon változatos zene szólt, amik különböző irányokat mutattak fel.

Manapság viszont itt van az internet, amin bármit meg tudunk keresni.

Igen, de pont ez az, ahhoz viszont tudnod kell, hogy mit keresel. Azt hiszem, ez a probléma, ha mondjuk ma lennék tizennégy, honnan tudnám, hogy mire keressek rá egyáltalán? Egy kicsit hiányzik az manapság, ami a rádió volt régen, valami, ami irányt mutat, vagy el tud indítani valamerre, és értékes információkat ad.

Nagy nyomás volt Edgar munkáját folytatni az új lemezzel? Ez lesz az utolsó Tangerine Dream-lemez?

Abszolút! Őszintén szólva, nem is akarok erre gondolni nagyon, mert reszketek már a gondolattól is, de tényleg (nevet). Nemcsak szakmai szempontból, de személyes okokból is nagyon nehéz volt ez a munka. Nem jó kifejezés azt mondani, hogy szerencsés, de például David Bowie esetében, ő egy befejezett életművet tudott hagyni maga után, ami sajnos Edgar (a zenekar alapítója és vezetője – a szerk.) esetében nem lehetett így, ezért a mi vállunkon volt a feladat, hogy befejezzük a Quantum Gate albumot, úgy, hogy reméljük, azt az ő elképzeléseinek megfelelően visszük végbe. Edgar rengeted ötletet és instrukciót hagyott ránk, így akár elképzelhetőek további lemezek is, de erről elég korai lenne még beszélni.

Azt olvastam, hogy a Quantum Gate-et a klasszikus filozófia és a kvantumfizika inspirálta elsősorban. Hogyan kell ezt elképzelni, tudnál erről egy kicsit mesélni?

Az igazat megvallva, erről nem sokat tudok mondani, az viszont biztos, hogy Edgar egy olyan ember volt, akit minden olyasmi érdekelt, ami valamilyen módon megkérdőjelezi az emberi létezés realitását, ami a kvantumfizikára igencsak jellemző. Olyan témák foglalkoztatták, mint például az időről alkotott koncepciónk vagy egyidejűség problémája. De nem vagyok elég felkészült ahhoz, hogy ennél többet tudjak mondani, viszont Edgar sokat írt erről a témáról is az életrajzában, ami hamarosan megjelenik, azt hiszem, mindenki jobban jár, ha azt olvassa, mint az én sületlenségeim (nevet).

Hogyan kezdtél el zenélni?

Nem igazán emlékszem erre pontosan, nagyjából mindig próbáltam valamilyen zajt csinálni (nevet). A húgom nemrég küldött egy gyerekkori képet, amin kb. egyévesen is már a zongoránál ülök, szóval valóban mindig is foglalkoztatott a zenélés.

Azt halottam, szereted a shoegaze zenét. Mik a kedvenceid, hallgatod-e a mostani újdonságokat is, vagy inkább csak a régi klasszikusokat, mint a Slowdive vagy a My Bloody Underground?

Érdekes, hogy annak idején, amikor megjelent, rengeteg támadás, elutasítás érte a shoegaze zenét, míg mára teljesen elfogadott lett, és ha mondjuk felteszel egy Coldplay-lemezt akár, azon is a gitárhangzás olyan, ami lehetne egy Slowdive-albumon is 20 évvel ezelőttről. A mostani shoegaze zenéket is igyekszem követni, többnyire inspirálóak számomra.

Sok kollaborációban részt vettél az évek során, többek között például voltál egy indie-rock zenekarban, a Longview-ban is, amivel pont a britpop nagy időszakában hoztatok ki egy elég jó lemezt Mercury címmel, majd a zenekar eltűnt teljesen. Mi történt, illetve miért nem lett folytatása a dolognak?

Ennek elég egyszerű oka volt, felvettük a második albumot is már, de az énekes egyfajta alkotói válságba került, és évekig nem tudott szöveget írni sajnos. Így a számok instrumentálisnak maradtak meg, ezért nem adtuk ki a lemezt, és feloszlott a zenekar. Amennyire tudom, egyébként az énekes (Rob McVey – a szerk.) szólóalbumként most mégis be fogja fejezni a lemezt valamikor az év során.

A zenédet leginkább melankolikusnak, nyugodtnak, visszafogottnak és kifinomultnak tudnám jellemezni, és úgy érzem, a te zenéd különösen személyes hangvételű, így felteszem, a személyiséged vagy az általános hangulatod is nagyjából hasonló a felsoroltakhoz.

Persze, és ez természetes is. Annak, hogy te milyen személyiség vagy, szerintem mindenképp meg kell jelennie abban, amit alkotsz, másként nem is nagyon lenne értelme. Általában véve valóban elég melankolikus, depressziós alkat vagyok, és azért is akarok szép zenét alkotni, mert ez egyfajta orvosság vagy terápia számomra elsősorban. Zene nélkül valószínűleg már vagy 20 évesen öngyilkos lettem volna, számomra tényleg a zenélés a segítség a túléléshez.

Másrészről viszont az új lemezed, a No Further Ahead Than Today egy elég pozitív, mondhatni vidám hangvételű lemez lett. A címre utalva, jobban élvezed az „itt és mostot”?

Úgy általában véve nem vagyok boldog azzal kapcsolatban, amit a világban látok, vagy amit a politikában, a társadalomban vagy a kulturális életben tapasztalok, viszont pont ezzel szemben próbálok egy ellenpólust képezni a zenémen keresztül. Olyan nem szokott lenni, hogy jaj, ma olyan jó minden, írjunk egy boldog dalt, éppen, hogy általában nagyon sötétnek látom a világot magam körül, és ez elől menekülve teszem fel a fejhallgatót, és kezdek el zenélni. De az utóbbi néhány évben valóban jobban éreztem magam általában, talán ez az, ami hallatszik az új lemezen.

Hogyan látod az elektronikus zene jövőjét? Elképzelhető szerinted, hogy a jövő slágereit már robotok vagy programok fogják írni?

A magam részéről nagyon problematikusnak találom azt a jelenséget, hogy a kreativitást, az alkotói munkát gépekre bízzuk, ez számomra egy igazi rémálom, főleg azért, mert úgy gondolom, hogy az olyan dolgoktól, mint a könyvírás, zeneszerzés és hasonlók, leszünk emberek. Másrészről viszont elég világosan látszik, hogy ez be fog következni, főképp a mainstream popzenében, ahol már most is sokszor algoritmusok alapján írnak meg egy-egy slágert. Azt remélem viszont, hogy ennek a jelenségnek lesz egy erős ellenkultúrája is majd a jövőben.

Szóval egy nagy szakadást, esetleg harcot képzelsz el a két zenei tábor között, akár belátható időn belül?

Szerintem ez a szakadék már jelenleg is létezik. Te hány éves vagy?

26.

Akkor még emlékezhetsz a kilencvenes évekre, akkoriban egy csomó eltérő, különböző zene inspirálta egymást, volt egyfajta crossover jellege a zenei életnek, pl. simán megtörtént, hogy egy dance-ben utazó valaki remixelt egy indie zenekart és hasonlók. Manapság viszont afelé tartunk szerintem, hogy van egy mainstream poppiac, amely teljesen el van szeparálva az underground kultúrától, és ez egy szomorú jelenség. Visszatérve a 90-es évekhez, akkoriban általános volt, hogy pl. a WARP-nál megjelenő elektronikus zenék, vagy mondjuk olyan shoegaze zenekarok, mint a Ride vagy a My Bloody Valentine, benne voltak a Top Of The Popsban, manapság viszont ez teljesen elképzelhetetlen szerintem.

De ott van mondjuk a Tame Impala, ami abszolút mainstream, mégis tele van shoegaze elemekkel.

Hm, ebben igazad lehet, és lehet, mégsem olyan rossz a helyzet, ahogy lefestettem. Mindenesetre a 90-es évek azért egy nyitottabb korszaknak tűnik nekem, és örülnék, ha a jövőben is efelé a nyitottság felé változna a zenei világ. Afelől sem vagyok biztos azonban, hogy a zene mennyire fontos a mai fiatalok számára. Amikor én felnőttem, mindig a zene volt az első, amire aztán ráépült a ruházkodás, a divat, a kifejezések, mint például a grunge, a punk vagy a techno esetében. Manapság viszont zene helyett inkább mondjuk egy új telefonos applikációból indulnak ki a dolgok, a zene már nem igazán fontos. Szerinted ez rossz, mit gondolsz erről?

Azt hiszem, a zene azért továbbra is meghatározó az emberek számára, és biztos az is marad. Viszont a műfajokat tekintve szerintem igazad van, nem igazán jelentkezett az utóbbi évtizedben például olyan markáns és meghatározó szubkulturális irányzat, mint anno a punk volt mondjuk, illetve az eddigi szubkulturák is elvesztették a jelentőségüket mára.

Igen, pont ez a fajta markáns erőteljesség, ami hiányzik szerintem. Annak idején a 90-es években, amikor a techno szcéna elindult Németországban, én egy kisvárosban éltem, Berlintől meg Frankfurttól is messze, de még így is csináltunk egy helyi kalózrádiót néhányan, meg illegálpartikat is szerveztünk, az tényleg nagy időszak volt, tele energiával.

Végezetül: mik a jövőbeli terveid?

Szólóban turnézok majd főleg, emellett megjelenik majd a Tangerine Dream-lemez is, bár még pontosan nem tudom, mikor, talán szeptember körül. Emellett, mint általában, készítek majd remixeket, producerkedek, illetve lesznek különböző kollaborációs projektjeim is, szóval mindig van valami elfoglaltság.

Címkék: krautrock, ulrich schnauss, Koncert, Zene, a38 hajó, interjú, hoshiko, thorsten quaeschning, David Bowie, edgar froese, Tangerine Dream, quantum gate, longview