Sucker Love – Placebo koncertbeszámoló

Egyelőre csak 2-3 sort tettek ki az emberek (később azért a küzdőtér megtelt), de ők igen lelkesnek látszottak. Már a pontban 8-kor színpadra lépő EZ Basic fogadtatása sem volt a szokványos, egyetlen „de unom ezt, mikor lesz már Placebo” mondatot sem hallottam. A srácok ki is tettek magukért, remekül szóltak, a fél órába sikerült beletömöríteniük a legjobb számaikat. Rövid átállás után pontban 9-kor kialudtak a fények, elkezdődött az intro. A bandatagok hatalmas ováció közepette léptek a színpadra. A koncerteken több háttérzenésszel is kiegészülnek, így most is 3+3-as felállás volt. Egy régi nagy kedvenccel, a Nancy Boy-jal nyitottak, ami azonnal feltüzelte az elvakult rajongókat. Ezután kedveztek a 14 éves korosztálynak is, akik úgy tűnt, csak a legutóbbi lemez dalait fújják kívülről. Így a spanyol mondatokkal megspékelt Astray Heart után rögtön az album címadó dala, a Battle For The Sun következett. Ezidőtájt elhangzott az első „fuck” is. Itt már mindenki kórusban énekelte a szöveget, és hogy a közönség ne dőljön ki ideje korán, felcsendült egy lassabb szám, a Soulmates. Számomra ez volt az első tetőpont, mikor már a könnyeimet sem tudtam visszatartani. Brian olyannyira érzékien énekelt, hogy legszívesebben felszaladtam volna a színpadra megölelgetni, hogy „ne aggódj, örökre a lelki társad maradok”. A szám alatt valamit nagyon mutogatott kifelé az embereinek, majd a szemfülesebbek észrevehették: néhány VIP-s lány állt a színpad előtt, ezzel a fizető közönség elöl takarva a látványt. Brian őket távolította el.

Ekkor gondolkoztam el először azon, mennyire más egy ilyen koncert, mint bármelyik eddigi fesztivál fellépésük. Egy szavam sem lehet, eddig is mindig profi koncerteket adtak, de ez annál sokkal több volt. Még sosem láttam ennyire jókedvűnek és nyitottnak őket. Stefan Olsdal-el szemben álltam, és amit ő művelt, sokkal több volt egyszerű gitárjátéknál. A szeméből is látszott, hogy egy teljesen más világban él. Arcrezdülései mosolyra fakasztottak, mozgása pedig utánozhatatlan volt. Kicsit el is kalandoztam, mire felocsúdtam, már a Kitty Litter-rel zúztak. A kötelező kört is lefutották a szinte felismerhetetlenségig áthangszerelt Every You Every Me-vel. Majd következett egy újabb katarzis, a Special Needs. Számomra a koncert legemlékezetesebb pontja az volt, mikor a színpadot bámulva, átszellemülten énekeltem a szöveget, de elrontottam. Kicsit lehajtottam a fejem, hogy visszarázódjak, és mikor felnéztem, Stefan nevetve nézett rám. Azt hittem, rosszul látok, de a mellettem álló lány is megbökött, hogy „Te, ezt téged néz!”. Próbáltam leplezni a zavaromat, de hamar elterelte a figyelmemet Brian első hosszabb monológja. Először is bemutatta a zenekart, miszerint „Hello, mi vagyunk a Placebo Londonból.” Majd felolvasott néhány érdekesebb transzparenst is- ekkor döbbentem meg másodszorra, hogy mennyire figyelnek a közönségre- köztük például a „Kisses from Hungary” feliratot, amire megjegyezte, hogy „Yeah, I know this is the country we’re in” („Tudom, ez az az ország, ahol épp vagyunk”). Ő is közvetített egy üzenetet felénk, miszerint „Breathe Underwater”- és újra a húrok közé csaptak. A zúzás folytatódott a Bright Lights és a Never Ending Why alatt is. Majd hirtelen líraira vették a formát, a Meds elejét Brian akusztikus formában adta elő.

A Teenage Angst alatt minden felnőtt lelki szemei előtt látta tinédzserkori félelmeit. A Nirvana feldolgozás (All apologies) számomra kicsit fájó pont volt, szerintem sokkal több jó számuk van annál, minthogy cover-t kelljen játszaniuk. De ezt hamar feledtette velem Brian bohóckodása és az 1000 wattos mosoly, amit a „We are all gay” (gay régies jelentése vidám, manapság: meleg) sornál villantott. A Song To Say Goodbye alatt gitárja leszakadt, de profin megoldotta a helyzetet, lábával tartotta a szám végéig. The Bitter End valóban keserédesre sikerült: annyira magával ragadott, hogy derült égből villámcsapásként ért, ahogy szinte szó nélkül levonultak. Közeleg a vég, éreztem. Persze még visszajöttek egy ráadásra, vadonatúj dalukkal, a Trigger Happy Hands-el, ami tökéletesen passzol ahhoz, ahogy mostanság Brian a világbékét és a szeretet hirdeti.

A Post Blue és az Infra Red is ütős volt, de szinte el is felejtettem, mert a csúcspont, és egyben utolsó szám, a Taste In Men mindent vitt. A színpad vörösen izzott, Stefan hátratett kézzel állt, amíg az ő szólója nem következett, akkor viszont beleadott mindent. Annyira katartikus élmény volt, hogy szinte fel sem fogtam, hogy vége, ennyi volt. Brian a „Peace, love and open mind” (Béke, szeretet, nyitottság) szavakkal búcsúzott. Ha te mondod barátom, úgy lesz!