Santigold – Master of My Make-Believe

Santi White, ismertebb nevén Santigold – 2008-ban még Santogold néven adta ki cím nélküli debütáló albumát – turnézott már Björkkel, a Coldplay-jel és a Beastie Boys-okkal is, ám ha valaki már látta akár csak képernyőn is a művésznőt és remek táncosait, az tudja: önálló show-ként is megállja helyét. Idén elöljáróban már a Coachella Fesztiválos fellépésén is meggyőződhettünk arról, hogy az új dalok is vérpezsdítően jól működnek élőben, és a világszerte május 1-sején megjelenő második, Master of My Make-Believe című album sem okoz csalódást. A feszített tempójú, dallamos és vérnyomásnövelő ritmusú dalok egy rövid időre képzeletben a brazil karnevál seggrázós dívái közé repítenek minket.

Úgy tűnik, négy hosszú év szükségeltetett Santi kisasszonynak ahhoz, hogy megalkossa a koncepciózus, figyelemfelkeltő és egyben tökéletes buli-albumot. Színes, néhol extrém ötleteiben többen is segítségére voltak: zenei vonalon olyan segítő kezekre akadt, mint Switch, Diplo, a TV On The Radio gitárosa, David Sitek, Boys Noize, a Buraka Som Sistema csapata, valamint a Yeah Yeah Yeahs 2/3-a – Karen O énekesnő hangjával, Nick Zinner gitáros pedig az előbb említettekhez hasonlóan produceri és/vagy társszerzői munkájával járult hozzá a lemezhez. Másfelől pedig ott volt Jason Schmidt, aki publikált már a New York Times, V Magazine és Vanity Fair magazinokba is, az ő keze munkáját dicséri az első ránézésre viccnek szánt borító, ami Santi három különböző megtestesülését hivatott ábrázolni. Ez valahogy az egész lemezre jellemző: semmit sem kell véresen komolyan venni Ám közel sem egy könnyed, légies vagy akár semmitmondó lötyögésről van itt szó. A dúdolható dallamú és szórakoztató szövegű dalok mögött érződik az a kemény munka, amely gyümölcseként az év első harmadának talán legjobb albuma születhetett meg.

Persze a három előfutár, a 2011-es nyári Go!, a kuduro hangzású Big Mouth és az igazán dögös lüktetésű Disparate Youth kislemez dalok után már sejteni lehetett, hogy Santigold ereje teljében van, és céltudatosabb, mint valaha. Ahogy az album címe is sejteti, sikerült egy sajátos valóságot létrehoznia, ahol a nagy „megmondások” sorai közt magvas szövegekre is bukkanunk, melyek a hullámzó lüktetéssel tálalva könnyen fogyasztható, egzotikus csemegévé válnak. Tökéletes arányban vannak az igazi seggrázós dalok és lassabb, lírikusabb énjét csillogtató balladák. Végig meghúzódik benne egy olyan ritmika és dinamika, ami miatt a lemez egy pillanatra sem ül le, amitől a lassú számok sem lassúak igazán. Egyszerűen úgy jó, ahogy van, éppen ezért különösebben kiemelkedő pontja sincs, az egész egy nagy hegység, a legmagasabbikak egyike. Persze azért akad közönség –és személyes kedvenc is.

De hát minek is nekünk Party Rock Anthem, ha itt van a Master of My Make-Believe, telis-tele slágerekkel?! Santigold a mi hősünk!

Előbbi a Keepers című szerzemény, mely japános indulása után dögös énekhanggal és fülbemászó dallammal nyeri meg a hallgatót. Utóbbiból pedig több is akad: az első percben beleszerettem a Freak Like Me szexi lüktetésébe, olyan „hagyjuk az előjátékot, térjünk a lényegre” hangulata van. Másik nagy kedvencem pedig a sokatmondó címet viselő Look At These Hoes sokunk szívéből szól, a művésznő pedig igazi gangsta-díva módjára, könyörtelenül, kegyetlenül, mégis stílusosan nyilvánít véleményt. Santigold diadalmaskodott, toronymagasan kimagaslik az idén visszatérők sorából. Ízig-vérig nő, aki nem fél kinyilvánítani véleményt: „Utálom az LMFAO-t és David Guettát.”- nyilatkozta az NME-nek nemrégiben. De hát minek is nekünk Party Rock Anthem, ha itt van a Master of My Make-Believe, telis-tele slágerekkel?! Santigold a mi hősünk!

címkék: , ,

Hoszzászólások megtekintése
Hozzászólások elrejtése