Pszichedelikus szendvicsezés – Górcső alatt a Kaktus “Long Play” nagylemeze

Vas Máté
2016.12.12., 14:51

Két éve alakult a pécsi-kaposvári illetőségű a Borbás Olivér, Irsik Bence, Szula Gergely, Terenyi Zsuzsi és György Norbert alkotta Kaktus zenekar, amely már két EP-n (Yamina, Seconds Stone from the Sun) is szállította a minőségi, elektronikus alapokból és pszichedelikus gitárjátékból építkező experimentális dalokat. Idén megérkezett a nemes egyszerűséggel csak Long Play-nek keresztelt nagylemezük, amely a tőlük megszokott komplexitással forraszt össze rengeteg zenei hatást, a maga kaotikus szépségével különös utazásra csábítva a hallgatót.

Előadó: Kaktus
Cím: Long Play
Kiadó: független
Kiadás éve: 2016
Értékelés: 8/10

Az összes szerzemény kapott egy külön klipet, ezekben a zenekar tagjai javarészt asztaloknál ülve beszélgetnek, iszogatnak, cigarettáznak, vagy otthon ülve szendvicset esznek, egyetlen kávét kortyolgatnak, vagy egyedül az utcán, ketten az autóban, közösen a próbateremben tesznek-vesznek, egyetlen fix kamerállásból rögzítve, erős tónusú filterekben ázva.

A száraz dobbal startoló, majd ekörül örvénylő gitárral megtámogatott Delirium akár egy Tool-számnak is elmenne, a Middlemist Redből (amellyel nem is olyan rég itt interjúztunk) ismerős Nóvé Soma hipnotikus éneke egyből beránt ebbe a világba. Az ütem tűpontos, öntörvényű, a gyakori váltások ellenére mégse esik szét egyetlen dal se, a rombolva építkezés során egyben maradnak, ez a soron következő Crystalban is jól megfigyelhető.

Innentől részemről az egyik legnagyobb respekt a különböző zenei behatások megfelelő ötvözésért jár a zenekarnak, ahogy az egyik korábbi számuk, a Kimono is úgy kezelte a keleti behatásokat, hogy ez még csak véletlenül se keltse azt a hatást, hogy itt kilóg valami. Nem pusztán megidéznek, hanem a saját hangzásukba olvasztják mindezeket, mint ahogy a Butthole Surfers Something című száma kezeli a jazz-rockot, vagy a Nine Inch Nailstől a March of the Pigs a punkot, dark technót és a kifacsart, popos zongoraváltásokat.

Ezt a dinamikát az élőben való megszólalás  közben is őrzik, volt szerencsém őket az októberi Toldi Klubos fellépésük során látni. Egy indusztriális sámán nagy valószínűséggel hasonló tripen esne át: a Prelude for Ginish egy ambient morajlásból indul, a később csatlakozó zongora egy-egy lépcsőfok, ami a már feszesebben, a végére egyre szélesebben  örvénylő Ginishbe torkollik. Az egyik személyes kedvencem a kaotikus gitárral és alápakolt zúgással nyitó Indian Hustle, amelyből egy tisztább futam is kipislog, hogy egyre fokozódó törzsi dobolással tereljék vissza a dallamot az üldözött, karcos zúzdába. A zongora talán a Nasty Malay-nak áll a legjobban, amelyet a végére egy folytott, lassan terjengő triphop alap gazdagít.

A sietős dobokkal tűzdelt, ezeket gitárral fékező Mute-ról valamiért az az érzés ugrott be először, amikor valahonnan késésben vagyok, de már odaérni se akarok, ahogy megragad az ember abban a bizonyos állapotban. A legkülönlegesebb névvel kétségtelenül az Ezaliza Azalizae bír: az egyik tag kistestvérének elejtett mondatát őrzi ez, amely az album keletkezési történetét részletező, a zenekar csatornájára feltöltött videóból kiderül. A szinti helyenként erősen szivárog, mintha azelőtt egyetlen tubusba gyömöszölték volna bele a hangzatokat, majd az egész átcsap egy furcsa cammogásba. A cím miatt már eleve hajlok egy furcsa gyerekmesét vagy álmot mellé képzelni, és ennek kapcsán az olyan karakterív hangfestésben utazó szimfonikus költeményekre is asszociálni lehet, mint amilyen Prokofjev Péter és a farkasa is (amit gyerekként valamiért rongyosra néztem VHS-ről). A Start the Car egy lopva rögzített, sofőr cameós átvezető, a mindenféle zörejjel operáló San Pedrót (ha jól hallom, még zongorahúrokat is birizgálnak benne) szívesen viszonthallanám akár egy kortárs sci-fiben is.

Az utolsó számot felvezető Prelude for Time-ért még Lustmord is elmorzsolna pár könnycseppet (én úgy képzelem, hogy azok a dark ambient császár esetében  kőszénként és gépzsírként érnének földet). Különben a klipben azt láthatjuk, ahogy az egyik tag kalapáccsal ütöget egy fémdarabot – utána már ezzel a hangzattal indul a Time, ehhez csatlakoznak a gitárok. Ez az egyik legdühösebb és egyben legfegyelmezettebb szerzemény, amely koncerten elhangozva üt csak igazán. Kb. 2:40 percnél mintha elharapták volna a gitárokat, és beúszik egy mélyen doromboló szintiszőnyeg, amin utána a többi hangszer tovább toporoghat a zárásig.

Ígéretes tehetségek, drukkolunk nekik, hogy minél többen megismerhessék zenéjüket!

Címkék: , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!