„Nagyobbat léptünk előre, mint eddig bármikor” – Ivan & The Parazol-interjú

Számos olyan szimbolikát említettetek az új lemeznél, amelyben egészen konkrétan, egyfajta terápia módjára feldolgoztátok az utóbbi idők örömtelibb és válságosabb pillanatait egyaránt. Tudatos döntés volt, hogy az Exotic Post Traumatic segítségével személyesebb hangvételre váltotok, és egy lépéssel közelebb léptek a közönségetekhez?

Vitáris Iván: Szerintem igen, de talán ez abban nyilvánult meg leginkább, hogy a kifejezésmód kicsit egyszerűbb és mégis szofisztikáltabb lett. Érdekes, hogy van olyan dal, amelynek nagyon nehezen tudom megjegyezni a szövegét, mert nem lett annyira logikusan felépítve, és nem olyan könnyen értelmezhető, míg a mostaniaknál sokkal jobban sikerült koncentráltan elmondani azt, amit közösen akartunk megfogalmazni. Ha az ember szöveget ír, képes nagyon sokszor abba a hibába esni, hogy elkezd ezer dologra figyelni, és ír valamiről, miközben csak úgy megrohanják a gondolatok, és rögtön kész zűrzavar lesz az egész. Persze utána mindenki láthat bele azt, amit csak akar, de mégis mennyivel jobb, ha egy végigvezethető, jól értelmezhető kép jelenik meg előtted. Az is nagyban meghatározza a lemez hangulatát, hogy az egész kérdésekből és válaszokból áll, amit az egymást követő dalok szövegei vezetnek végig. Ezzel a megoldással talán jobban le is tudtuk zárni a gondolatainkat.

Ha csak az album címének kettősségéből indulunk ki, szerintetek egy sokkolóan pozitív élmény is érheti traumatikusan az embert?

V. I.: Igen, abszolút. Ezek a dolgok nem feltétlenül mutatnak mindig egyértelműen pozitív vagy negatív irányba.

Ha történik veled valami igazán intenzív, annak lehet, hogy a kiindulása valami egészen pozitív, a végkifejlete pedig negatív, és ugyanez fordítva. Szerintem ez a kettősség, ahogyan a lemezt is, úgy az életet is jellemzi.

Balla Máté: Ez tényleg egy nagyon személyes dolog, de nekem akkor volt ilyen élményem, amikor megkértem a barátnőm kezét, és igent mondott. Úgy gondoltam erre, mintha világ legtermészetesebb dolga lenne, amit ezért csinálsz, hogy előbbre lépj valamiben. Amikor viszont megtörtént, akkor tényleg olyan volt, mint egy kilövés az űrbe, sokkolóan jó érzés.

V. I.: Az viszont vicces, hogy nagyon sok zenekarnál ugye volt tudatos PR-stratégia, hogy ilyen személyes dolgoknak sohasem szabad kiderülnie. Ez persze valahol érthető is, mert a legtöbb rajongónak fontos ez a fajta misztikusság, hogy azt gondolják, megkaphatóak vagyunk. Mi nagyon sok interjúban, iszonyatosan sokszor elmondtuk, hogy párkapcsolatban élünk, szóval úgy gondolom, ezek a dolgok mindig is tisztázva voltak.

Ezzel azt mondod, hogy a klasszikus értelemben vett groupie-k is kimaradtak az életetekből?

V. I.: Erre szokták mondani a régi nagy rocksztárok, hogy ”hát, hisztérikus idők voltak, tudod…” (nevet) Szerintem sok minden történt velünk is, de azt egyáltalán nem mondanám, hogy őrületesen nagy, ezeroldalas listákat tudnánk összegyűjteni. De ha ezt terjesztik rólunk, annak csak örülünk, mert iszonyatosan vicces. Szórakoztató, hogy az emberek fejében mennyire máshogy állnak össze a képek, mint ahogy valójában vannak.

A lemezbemutatóval egybekötött kiállításon ti magatok is komoly választás elé állítottátok a vendégeiteket, és egészen új perspektívákat nyitottatok meg előttük. Honnan eredeztethető a rendhagyó, „Are You Exotic Or Post Traumatic?” tárlat alapötlete, illetve milyen metódussal jött létre a végkifejlet?

V. I.: Én egy olyan eseményt szerettem volna, ami megérteti az ott lévőkkel hogy min mentünk keresztül. Kiállításszerű de mégsem az, performanszos, de mégsem szájba rágós. Fontos volt, hogy legyenek interakciók, az ottlévők is reflektálhassanak az egészre. Ezért például volt egy templomszerűen berendezett terem, ahol az oltár helyén egy kis könyv volt, amelybe traumákat lehetett beleírni.

Szerintem egy lemez nem “csak” dalok összessége, egy fekete korong, amelyet néha, ha van időnk, felrakunk. Ezer történet kapcsolódik hozzá, amelyeket csak simán meghallgatva nem biztos, hogy megértünk, ezért is kellett ez az esemény, hogy elmeséljük ezeknek a történeteknek egy részét.

Az új lemezen van esetleg olyan személyes favoritotok, amelyben már most látjátok a koncertkedvenc potenciált, vagy egyszerűen csak őrületesen imádjátok játszani?

B. M.: Személy szerint én az összes dalt magamból teljesen kikelve játszom, mert annyira örülök, hogy ilyen friss anyagokon dolgozhatunk. De szerintem már a mostani visszajelzésekből is látjuk, hogy mi az az egy-két dal, amely a közönséget a legjobban megfogta.

V. I.: Én különösen kiemelném az Orchid című dalunkat. Nem véletlenül persze, hiszen az egész lemez konkrétan kihegyeződik rá, és ott csúcsosodik és ”zárul” is le egyben. Szerintem nagyon sokan szeretik az Is Thatet, amelyben egy szintisebb hangzás, egy modernebb felfogású rockzene találkozik azzal a beates garázsvilággal, ahonnan mi is jövünk. A Changin’-t, When I Was 17-t és talán a Nr. 1003-at (amelyről itt írtunk – a szerk.) is eléggé szeretik, amelyek leginkább klipekben jöttek ki. Még esetleg az I Can’t Recallt említeném, amely egy sokkal lírikusabb melódia.

B. M.: Szerintem mindegyik dalt kiemelte már valaki kommentben vagy bármilyen más formában.

Feltétlenül, hiszen nekem például a Lonely Sunday az, ami ütött.

V. I.: Na, Máté nagy kedvence! Mindig mondtam, hogy számomra nagyon érdekes, mert az egy kétarcú dal. A lemezen megszólal egy intenzív, punkos hangvételben, ha viszont nem az a groove van alatta, nem elektromos gitárral, nem ennyire feszesen van játszva, akkor egy teljesen lírikus, más szemléletű szám lesz belőle.

B. M.: Mi is nagyon szeretjük élőben játszani. Jó kis vokált ad a refrénnek az, amikor mindenki kiabálhat magából kikelve, és szerintem ez az, ami igazán jó koncertdallá teszi.

Egyébként csak a felvételek zajlottak Los Angelesben, vagy voltak olyan dalok, amelyek alapvetően az angyalok városában íródtak?

V. I.: Nem, az összes dalt a felvételt megelőző időszakban írtuk, itthon. Ezek igazi magyar dalok.

B. M.: Pont ez volt a szépsége, hogy ültünk a kis konyhánkban, és akusztikus gitárral gyártottuk a dalokat. Aztán egyszer csak megint ott ültem ugyanabban a konyhában, és hallgattam azokat a kész felvételeket, amelyeket a producerünk küldött vissza. Felfoghatatlan érzés volt az, hogy egytől egyig mekkora utat tettek meg ezek a számok, amire ide visszajutottak.

V. I.: Nagyon hosszú időbe is telt, amit Máté most felvázolt. Szerintem eddig nem is volt olyan anyag, amelyre két vagy három évet kellett volna várnunk, mire felvehettük. Az első lemez, ami mondjuk megszületett 2010-ben, azt 2012-re már kiadtuk rég, szóval eddig tényleg nem történt meg, hogy valamit a fiókba kellett rakni ilyen hosszú időre, akár rajtunk kívülálló okok miatt.

B. M.: De talán ezért is tudtak végül érettebbek és átgondoltak lenni, mert borzalmasan sok időnk volt.

Azért három év alatt, főleg a húszas évei közepén sokat változik az ember, és jobb esetben fejlődik is. Mindez nálunk azt eredményezte, hogy nagyobbat léptünk előre, mint eddig bármikor.

Anno 2015-ben azt nyilatkoztátok, hogy a vintage hangzásvilág érdekében szívesen dolgoztok analóg technikával. Ezt követően összehozott benneteket a sors Will Anspach-hal, aki teljesen újszerű köntösbe bújtatta a zenéteket. Hallhatóan sok alapvető dolog megváltozott, de akadnak esetleg olyan stúdióattitűdjeitek, amihez a kezdetek óta ragaszkodtok?

V. I.: Pont az a helyzet, hogy nagyon sok ilyen stúdióattitűdünk volt az első három lemeznél, amelyeket mostanra sikerült kinőnünk. Azoknál a lemezeknél nagyon jellemző volt egy bizonyos metodika, amit most körülbelül csak a daloknak a demózásáig követtünk.  Utána szó szerint kiadtuk a kezünkből az irányítást, és szerintem ez abszolút jót tett ennek az egész anyagnak. Nem bábáskodtunk úgy fölötte, mint mondjuk az első háromnál, de a cél is más volt teljesen. Szerintem jobban meg is tudtuk fogalmazni a problémáinkat, és ezt Will nagyon jól megérezte, megértette.

B. M.: Ami még a stúdiószekciót illeti, részünkről inkább rossz szokás volt az – mondjuk személyesen nekem -, hogy teljesen rá tudtam görcsölni az ottani munkára.

Mindannyian tudunk maximalisták lenni, és ezt így pont mostanra sikerült elengednünk.

Közben voltak olyan pozitív stúdiózós élményeink, mint például amikor a The Melonas-lemezt vettük fel. Az egész teljesen felszabadult volt, akárcsak az előző, háromszámos magyar nyelvű EP esetében. Ezzel sikerült elérnünk azt, hogy most már tényleg képesek vagyunk úgy bemenni egy világszinten ismert stúdióba, hogy végül – persze Will munkájának is köszönhetően – abszolút felszabadultan tudunk játszani.

V. I.: Ezért fontos az, hogy milyen környezetben, kikkel, hogyan, és mit csinálsz, mert az mind hatással van a hangulatodra, hogy rágörcsölsz-e, vagy sem.

B. M.: Meg kell tanulni elengedni azt a pillanatot, amikor benyomódik a piros gomb, mert simán előfordul, hogy egyszerűen kitalálsz egy ötletet, és nyilván szuperül le tudod játszani, de ahogy bekapcsol a gomb, abban a pillanatban elrontod. Van ennek egy ilyen kis stresszes töltete, de szerencsére ezt egyre inkább elengedjük.

Szinte mindegy milyen kreatív folyamatot végez az ember, az életben maradás kulcsa vitathatatlanul az állandó megújulás. Mivel a When I Was 17 kapcsán egészen konkrétan megidéztétek Ziggy Stardust karakterét, így adja magát a kérdés: ti valaha képesek lennétek olyan tudatos változásokon keresztülmenni egy új alteregó megszületése érdekében, ahogyan azt David Bowie is számtalanszor tette?

V. I.: Az egyébként érdekes, hogy mindig Ziggy-re hivatkozunk, de valójában Aladdin Sane-ről van szó.

B. M.: Igen, de valahol mégis ő Ziggy továbbfejlesztett verziója.

V. I.: Persze, csak ugye Ziggy-n még nem volt villám, mégis mindenki azt az alteregóját ismeri jobban. Azonban zeneileg a kettő között, ha meghallgatsz egy Jean Genie-t vagy egy Starmant, azért olyan óriási különbség nincsen. Szóval igazából Bowie-nál a zenében lévő változások követték a karaktert, amellyel természetesen együtt járt az is, hogy tudatosan változtatta az egész színpadi kiállását. Szabadon játszott a nemekkel, szexualitással, ruhákkal, mindennel, de zeneileg azért nem érzem azt rajta, hogy úgy igazán évről évre radikálisan megváltoztatta volna önmagát. Nagyon szép íven ment ez az egész végbe, úgyhogy nálunk is és szerintem minden zenésznél az a helyzet, hogy nagyon fontos a megújulás, hiszen anélkül képtelenség működni.

Mindennek megvan a maga vonalvezetése, és a folyamatos változásban lévő világ erre óriási hatással van. Ha holnapután a 8 bites zenék átveszik a hatalmat, és tényleg a polifonikus csengőhangokra fog mindenki zenét csinálni, az biztosan ránk is hatással lesz.

Most is igazából visszajött ez az egész ”rock revival”, így az elektromos gitár egyre több helyen megjelenik, egyre jobban elismerik.

B. M.: Pont ezt szeretem magunkban, ami talán Bowie-val is lehet egy párhuzam, hogy sohasem fogunk elköteleződni a rockzenén belül egy konkrét réteghez, mert akaratlanul is mindenhonnan a legkülönfélébb hatások érnek bennünket.

Az alkotási folyamatok során hogyan tudtátok pótolni Tarnai Jani távollétét, mind hangzásban, mind eszmeileg?

V. I.: Először tagadhatatlanul az tudatosult bennünk, hogy ezek a dalok basszusgitárral lettek megírva, tehát így nem lehet négyen megcsinálni. Volt például ilyen koncertpróbálkozásunk, hogy a basszust Bex pótolta billentyűn, mint Ray Manzerak a The Doorsban. Érdekes volt, meg persze óriási kihívás is, de ennek ellenére egyértelművé vált, hogy ez ilyen formán nem működhet. Itt tényleg csak az volt a probléma, hogy nem így lettek megírva a dalok. Amikor beláttuk, hogy kész, szükségünk van valakire, aki ellátja ezt a szerepet, akkor Deli Soma a Middlemist Redből lépett be a történetbe, és vele vettük fel a lemezt. Igazán kreatív és zseniális dolgokat tett hozzá ehhez a nagy egészhez, viszont azt is be kellett látnunk, hogy neki van egy saját zenekara, és ezt hosszútávon nem lehetett összeegyeztetni. Így jött a képbe Springer Marci, aki gyakorlatilag egy tökéletes, friss energiaszinten tudott ebbe az egészbe belépni, egy olyan kiüresedett helyre, amelynek a betöltésére nekünk már nagyon nagy szükségünk volt.

És változtatott ez bármit a bandában betöltött szerepeteken?

B. M.: Szerintem adott egy újfajta felelősségérzetet mindenkinek, mert rájöttünk arra, hogyha bármi történik, az nemcsak annak az egy személynek lesz iszonyatosan rossz, hanem rajta kívül minimum négy embernek. Ilyenkor ráébredsz, hogy ennek tudatában, eszerint kell élned az életed. Persze vannak olyan dolgok, mint ahogy Jancsinál is, hogy nem tudod igazából befolyásolni, de olyan dolgokhoz, amiket tudsz, ahhoz viszont egy jó tanúság.

Az utóbbi években számos sorozatbéli foganatja is volt annak, hogy szerződést kötöttetek egy filmzenéket forgalmazó céggel. Láttok arra esélyt, hogy a közeljövőben újra ilyenformán halljuk viszont a szerzeményeiteket? Illetve számotokra vannak olyan típusú sorozatok vagy filmes produkciók, amelyekhez szívesen készítenétek zenét?

B. M.: Nekem nagy álmom volt a Californicationben (magyarul Kaliforgia néven futott – a szerk.) szerepelni a zenénkkel, kár, hogy annak már vége, de így is rengeteg jó dolgot ismertem meg onnan. Ha maradunk a sorozatoknál, akkor még a Peaky Blinders. Szerintem mindenki nagyon szívesen belemenne, és van is egy dalunk (harmadik lemezes), ami nagyon jó lenne oda.

Így lassan a tizedik évfordulóra való tekintettel terveztek valamilyen dokumentarista jellegű kiadványt, filmet, könyvet vagy esetleg nagyobb eseményt?

V. I.: Én egy olyan koncertnek örülnék, ami igazából nem is rólunk szólna, nem egy ilyen feszengős ünnepi ’’Ivan and The Parazol X’’ lenne, hanem sokkal inkább valami olyasféle, ami még nem volt, de régóta szerettük volna. Zárójelesen megjegyezném, hogy valószínűleg szabadtéri, és nem helyhez kötött, inkább egy ilyen össznépi rendezvény lenne, más zenekarokkal karöltve, akiket nagyon szeretünk.

A lényeg az, hogy kicsit inkább valamilyen korszakalkotó dolog legyen, és ne csak arról szóljon, hogy tízévesek vagyunk, mert azt harminc ember előtt egy kis klubban, bárhol Európában meg tudjuk ünnepelni, nagyon be tudunk rúgni, és egymás hátát veregetni. Szóval most nem is kéne nagy visszaemlékezést csinálni, hanem egyszerűen úgy megünnepelni, hogy ezzel élményt adhassunk.

B.M.: De őszintén, ez már tényleg nagy dolog, igazán hosszú idő, és amikor ennyire intenzíven történnek az emberrel dolgok tíz éven keresztül, és ezt mind együtt éljük át, az számomra tényleg egy nagy ünneplésre ad okot.

V. I.: Az is érdekes, hogy mennyire kitartó a közönség, mert az, aki 2010-ben volt 15, az ma már 25, tehát ők most a korcsoport vége, viszont egyúttal azok is, akik ott voltak a legelején, és a következő tízesnél már 35 évesek lesznek. Szóval ez is egy fontos kérdés, amikor egy zenekarnál 10 éves kor körül eljön az a kérdés, hogy az új generációk miként ismerjék meg őket, honnan fogják tudni, hogy létezel, hogyan jutsz el a médiába, és így tovább. Annyi szerencsénk még talán van, hogy egyelőre nem vagyunk negyvenévesek, úgymond időben kezdtük, és emiatt van bennünk annyi, hogy lehet úgy tíz évet nyomni, hogy még nem öregszünk ki.

B. M.:

Meg ugye szerencsére sosem kellett azt éreznünk, hogy mindezt hiába csináljuk.

Nyilván, ha az lett volna a cél, hogy csak magunknak zenéljünk, akkor az egyéni élvezet lett volna a legfontosabb, viszont ez így alapból mindig ott volt bennünk, és folyamatosan adott egy erős pozitív közérzetet, de a visszajelzésekből is azt kaptuk, amire mindig is vágytunk. Mindig kicsit jobbat, kicsit többet.

Gondoljátok, hogy zenészként való kiteljesedésetekhez elengedhetetlenek voltak ezek a visszajelzések?

V. I.: Ahhoz, hogy azt érezd, igazán megcsináltad, ahhoz nem kell az elismerés. Az sokkal inkább csak arra sarkall, hogy újra megcsináld. Valamilyen szempontból persze kell, mert ott az a bizonyos elismerés egymás felé. Amikor ott vagyunk öten együtt, és látod mindenkinek az arcán, hogy örül vagy meghatódott. Szóval végül is a pillanathoz kell az, hogy megkapd ezt az érzést azoktól, akikkel együtt alkottál.

Persze számtalanszor van olyan is, hogy két-három embernek nem tetszik az, amit összehoztunk, és emiatt azt is ki kell jelentenem, hogy zenekarban kompromisszummentes művészet nem létezik, és egy dal pont ezektől a kis kompromisszumoktól válik azzá, amivé lennie kell.

B. M.: Valódi kiteljesedést mindig akkor éreztem, amikor megírtunk, összerakunk egy dalt, és kicsit úgy hallgattuk, hogy ”basszus, ezt tényleg mi írtuk?”. És akkor közösen kimentünk a teraszra, általában ezek valahogy mindig ilyen nyári esték voltak, éppen annak a háznak a teraszán, ahol mindezt összeraktuk. Szóval ott visszahallgattuk, és éreztük, hogy végre megszületett a mű.

Az új lemez budapesti bemutatójára május 3-án kerül sor az Akváriumban, ahol a közönségnek lehetősége nyílik eredeti sorrendben átélni a hamisítatlan, egzotikus poszt-traumatikus életérzést.

Címkék: rock and roll, exotic post traumatic, deli soma, lemezbemutató, balla máté, will anspach, nyereményjáték, springer marci, magyar rock, the doors, ivan & the parazol, akvárium klub, vitáris iván, David Bowie, the melonas, middlemist red, los angeles