„Minden koncert kihívás” – The Naked And Famous-interjú
Az új-zélandi The Naked And Famous zenekar valószínűleg maga sem gondolta, hogy ennyire népszerű hazánkban: a tomboló tömeg Budapesten adott koncertjükön szinte még a levegőt is kiszorította az A38 Hajó nagyterméből. Második lemezük, az In Rolling Waves töretlenül menetel az első, Passive Me, Agressive You nyomdokaiban, és ahogyan a dalok és a lemez címe, az interjúalanyok is „hullámzóak”: az egyik percben lazák és komolytalanok, a másikban letaglóznak az őszinteségükkel. Alisa Xayalith énekes-billentyűssel és Jesse Wood dobossal beszélgettünk.
Először is: üdv a fedélzeten! Játszottatok valaha hajón?
Alisa: Nem, és őszintén szólva nem is tudom, mire számítsunk… (nevet) De ez azért vicces, mert néhány napja meg egy kastélyban léptünk fel Olaszországban, szóval kastélyok és hajók… Kíváncsian várom, mi lesz a következő!
Jesse: Ráadásul a hónap elején a Governors Ball fesztiválon játszottunk New Yorkban, és már egy ideje itt vagyunk, de még csak most sikerült kihevernünk az időzóna-szindrómát, erre tessék! Tengeribetegek leszünk! (nevet)
Alisa: Jaj a jet lag… Vicces dolog. Néha komolyan elgondolkozom rajta, hogy ha felveszek egy napszemüveget, és ráteszem a kezem a billentyűkre, észrevennék-e, hogy alszom a színpadon? Thom majd énekel!
Még csak pár perce beszélgetünk, és máris bevalljátok, hogy inkább aludnátok a színpadon? Ha titkoltok még valamit, az most derüljön ki!
Alisa: Hát én szeretek a Bejeweleddel játszani… David a Candy Crushsal, te meg mit is játszol, Jesse?
Jesse: 2048-at. A múltkor öt órán keresztül játszottam megállás nélkül a repülőn, de még mindig nincs meg a kis anyaszomorító!
Tehát összefoglalva: kastélyok, hajók, Candy Crush, jet lag… Mondhatjuk, hogy eddig izgalmas a turné?
Alisa: Abszolút! De megéri, mert végre eljuthatunk azokra a helyekre, ahol még nem játszottunk korábban, így most hozzátok is.
Legutóbb Jesse mesélte, hogy nagyjából 25 fellépésetek van egy hónapban, hozzáadva az előbb említett folyamatos utazást. Most viszont egyáltalán nem tűntök fáradtnak, úgyhogy tudni szeretnénk a titkot!
Alisa, Jesse: (csönd, majd hangos nevetés)
Na jó, komolyra fordítva a szót: hogyan van időtök a magánéletre és a pihenésre?
Alisa: Magánélet? Az micsoda?
Jesse: Igazság szerint mindent a szakmai stábunknak köszönhetünk. Keményen dolgoznak, hogy a legtöbb feladatot levegyék a vállunkról.
Alisa: Egy turné során egy zenekar csak annyira lehet jó, amennyire jól végzik a munkájukat az őket segítő csapat tagjai, ezért ők legalább annyira fontosak, mint mi, akik felmegyünk a színpadra és zenélünk.
Már egy pár hónap eltelt azóta, hogy kiadtátok az In Rolling Wavest, szóval visszatekintve: mi a helyzet a „második lemez-szindrómával”? Hogyan érzitek, mennyire sikerült megfelelni az elvárásoknak?
Alisa: Hát igen, volt nyomás rendesen. Azt mondják, hogy az első lemezed megírására ott van szinte az egész addigi életed, de ha sikeres lesz, akkor utána csak hónapok jutnak a másodikra. Az olyan luxusokról, mint az idő vagy a nyugalom, lemondhattunk. A legrosszabb nem is az, hogy úgy érzed, meg kell felelned a kritikusok vagy a rajongók elvárásainak, hanem a személyes kényszered, hogy „írnom kell valami nagyon tutit„. Az In Rolling Waves egy sokkal érettebb anyag lett, ugyanakkor hangzásában folytatja a Passive Me, Agressive You hagyományait, és szerintem mindannyian nagyon büszkék vagyunk rá. A legtöbb ember, akivel beszélgettem a második lemezről, azt mondta, hogy jobban kötődik hozzá, mint az első albumhoz, ami csúcs, mert ez volt a célunk.
Azt is mondják, hogy ez egy sokkal letisztultabb és „nyugodtabb” anyag, mint az előtte lévők. Számomra viszont a „nyugodt” nem jó szó, sokkal inkább, mint a címbeli hullámok: folyamatosan és dinamikusan váltakoznak a melankolikusabb és a dühöngőbb részek. Ti mit gondoltok a lemez hangzásáról?
Alisa: Pontosan! Az In Rolling Waves egy utazás rengeteg hullámheggyel és hullámvölggyel. Részemről ez egy elég sötét atmoszférájú album lett, de egyúttal érzelemdús is, főleg, ami a szöveget illeti. Sok benne a hangulatingadozás, és minden egyes alkalommal, amikor előadjuk a dalokat, rengeteg érzelmet szabadít fel újra bennem.
Jesse: Nagy előrelépést jelentett ez a lemez, egyelőre csak „lubickolunk” az érzésben, hogy ezt már senki sem veheti el tőlünk.
Az első albumon ott volt a Young Blood egyfajta húzódalként, ami szépen lassan saját életre kelt. Az In Rolling Wavesen számotokra melyik ez a dal, ha van egyáltalán ilyen?
Alisa: Azt hiszem… Hú várj, ez tényleg nehéz kérdés, mert alig tudok dönteni… Meg hát igazából a Young Bloodnál sem tudtuk előre, hogy ez lesz, szóval ha van is ilyen dal, még előttünk is titok, hogy melyik az. (nevet) De rendben, akkor szerintem az I Kill Giants, mert úgy látom, hogy a legtöbb ember ezzel a számmal azonosul. Ez a dal a legkitárulkozóbb, mert arról szól, hogy gyerekkoromban elvesztettem az édesanyámat… Nehéz volt ennyire megnyílni és a legféltettebb érzéseimet megmutatni a világnak, de azt hiszem, ez kellett ahhoz, hogy átszakadjon egy gát köztünk és azok között, akik eddig szerették a zenénket, de sosem engedték a dalokat igazán közel magukhoz.
Jesse: Én inkább az alapján választanék, hogy melyiket szeretem a leginkább játszani, és ez az A Stillness.
Azt is mondtátok korábban, hogy a második lemezre olyan dalokat szeretnétek írni, amiket élőben is szinte azonos hangzással tudtok előadni. Most, hogy benne vagytok a turné sűrűjében, hogyan látjátok, sikerült ezt megvalósítani?
Alisa: Hát, többé kevésbé…
Mi a helyzet például a vonósszekcióval, amit a lemezen többször is használtok?
Jesse: (nevet) Oké, megfogtál, azokat a dalokat nem játsszuk élőben. Tervezzük, hogy hamarosan a vonósnégyest is beépítjük a fellépésekbe, de eddig még nem volt rá lehetőség.
Alisa: Vannak kivételek, mint például az A Small Reunion című dal, amiket nem tudunk beépíteni a setlistbe, mert nincs meg hozzá az összes hangszerünk és zenészünk, akik a felvételen szerepeltek. Továbbra is azt gondoljuk, hogy csak a majdnem ugyanúgy megszólaltatható dalokat játsszuk, mert ez számunkra is kihívás: megy-e ugyanaz élőben, a „két kezünkkel”, mint ami a stúdióbeli „laboratóriumkörülmények” között ment. Ezt persze a közönség sosem veszi észre, de megküzdünk velük.
Jesse: Amúgy 50-50 százalékban játsszuk a dalokat a két lemezről, és a Passive Me, Agressive You esetében nehéz lenne teljesen ugyanazt a hangzást hozni, mert sokkal összetettebb megoldásokkal dolgoztunk. Sőt, néha még az első két EP-ről is előjönnek dalok…
Alisa: Tényleg! Az nagyon vicces, amikor a srácok a koncerteken mutogatják a táblákat, hogy „Ezt a dalt légyszi”, vagy bekiabálják az EP-k címeit, mi meg csak állunk, hogy „mivaaaan”? (nevet)
És nem is teljesítitek a rajongók kéréseit? Ez nem szép tőletek!
Alisa: De annyira régiek azok a dalok! Szerintem már el sem tudnánk játszani őket, ennyi kihagyás után (nevet).
Jesse: Meg hát akkor még teljesen más hangszereket használtunk. De amúgy minden a setlist hibája, mindig ragaszkodni kell hozzá… Hülye setlist!
Az elmúlt időben az Imagine Dragons előzenekara voltatok, de ha kívánhatnátok egyet, kivel mennétek közös turnéra?
Alisa: Már túl is vagyunk rajta: 2009-ben a Nine Inch Nails előtt nyitottunk, amit, ha lenne önéletrajzom, kétszer aláhúznék benne pirossal, és kiemelném neonsárgával!
Jesse: Az Arcade Fire mondjuk. Őket láttuk párszor a fesztiválokon, és húúúúha, na velük közösködni elég menő lenne!
Interjú: Németi Noémi, Varga Csilla
